2021. március 6., szombat

Lábas kád a borostyánban

Menekülésvágy, fiatal és öreg álmában boldogan repül: szabadon, terhek, kétségek nélkül játszik és képzeleg. Irma azt mondja, neki az öreg lábas kádra fáj a szíve, kékre festve képzeli. Kivárja, ha kell, évekig tűr. A repülésből persze semmi, a nappalban a menekülés földhöz ragadottabb módozatai hatnak és lehúznak, kinek, éppen mi. Ital, drog, játékszenvedély, sorozatok vagy az utóbbiak helyett újabban a közösségi portál. A nosztalgia. …a szabadtéri testnevelésórákon a pályaszél nyárfasora pompás, egyben bosszantó hóesést utánzott. Önfeledtség, mámor. Fekete tornaruhánkra, hajunkba ült, szembe, szájba tolakodott a nyárfapihe. Negyven évvel és átlagban is harminc kilóval előbb vagyunk, de olyan is nevet még az akkori csoportképeken, aki sajnos már nem él. Szegedi ismerősöm szerint a környezetében sokan lázadnak a pelyhedző nyárfák ellen, hogy szemét, allergia és tűrhetetlen! Aláírást gyűjteni, kivágni mindet! Komolyan gondolják. A hétnyi pelyhedzés miatt fűrészt.

Az Amarcord kezdő képeivel ellenük: szélben táncoló kiteregetett ruhák, a levegő nyárpelyhekkel teli, belepik a tengerpartot, a temetőkben a holtakat, tavaszi havazás. De júliusra a nyárfák felejtődtek, most a japánakácok ellen a harc, mert szerintük az elnyílott virágok csúfság az aszfalton, és ha megázik, veszélyes. Nem vághatsz ki minden fát, mert szemetel a bodza is, a vadszilva, az akác, és akkor mi árnyékolna most? Borzasztó a még sokáig életképesnek vélt diófák halála, utcahossznyi hiány. A szemfüles fölvásárló a kapzsiságra és a lombhullásra számítva a füstölgő avarkupacok idejére időzítette a meggyőzést. A kiásott tuskók helyére ültetett álciprus, fenyő nem ad annyi munkát, igaz, termést se zsákszámra, de legalább jól keres a parasztházban negyven éve még ismeretlen iparos, aki a házak hűtésére szakosodott.

Az örökölt ház, mint időutazás: az öreg kapun míves kilincs, arányosan osztott ablakok, napsugaras fürfal. Tiszafa hízik a bejáratnál, Irma szerint olyan, mint a kapu őre, gonoszt űz. A kilincs kézbe simul, hűvös érintés. A kapu csendesen nyílik, sarokvasain mintha tegnapi lenne az olajozás, pedig nem is. Az előző gazdája több éve halott, csak a hagyatéki tárgyalás húzódott el eddig. Örökösödési vita, ezért volt a kapun évekre pecsét. Végig Irma ápolta a tulajdonost, és akkor sem engedte meghalni, amikor az mást sem kívánt magának, mint a földi kíntól békét. Keményre zárult a szája, oda költözött minden maradék életerő – a kiskanál, a pépes étel ellen tiltakozott így. Irma végül orvost hívott, nehogy már éhen haljon, és attól kezdve a nehezen megtalált érbe egy hétig csöpögött a hosszabbítás. Csak ezt ne, csak ezt ne, nyögdécselte a beteg, de Irma elfordult. Neki az a dolga, hogy ápoljon, mert ha hanyagol, az öreget életében csak szélről figyelő örökösei az öreg halála után őt darabokra szedik. Az ember már senkinek, de akár egy törött lábú hokedli vagy egy görbült kanál mindenkinek fontos. Volt idő, amikor úgy állt a helyzet, hogy az örökség szempontjából minden ápolásra szánt perc és fáradság hiába volt, mert az eltartási szerződés hiányos. Irma tűrte és hallgatott, hagyjuk, majd szól, ha a javára lesz vége. És most szólt, menjünk. Időutazás, a kilinccsel kezdődik, az udvarvégi kiskonyhánál, ami a soha sem használt öntöttvas kádat rejti, a vége. Irma azt mondja, ez a lábas kád az összes érték, ami érdekli. Kékre festeti, amilyen a nyári kora reggelek egének a kékje. A százéves körtefa elé gondolja, délről, hogy érje a napfény. Képzeljem csak el a kerti ágyásokat, utakat régen eltakaró borostyán között! Napernyőt is tesz mellé és a suszterszéket, majd meghívja Jenőt egy bodzaszörpre. Mert Jenő is szeret játszani, és a kedvéért biztosan elhiszi, hogy az a kékség ott a tenger, vagy ha ő úgy jobban szeretné, akkor egy végtelen vizű tó. Mi kell még? Ő tényleg csak ezért a lábas kádért ápolt, neki a többi teher.