2022. május 29., vasárnap

Apró piszkos kövek

Avagy néhány röpke gondolat a libériai halálgyáros elítélése kapcsán

Nyugaton történelmiként méltatták az egykori libériai diktátor, Charles Taylor elleni ítéletet, ami annyiban helytálló, hogy a 64 éves vádlott a II. világháborút követő nürnbergi per óta az első volt államfő, akit emberiesség elleni bűnök elkövetése miatt ítéltek el, egyszeri médiahasználatra való túlzás viszont annak függvényében, hogy ezzel az ítélettel Sierra Leonéban, Libériában és más nyugat-afrikai válsággócban az ég világon semmi sem változik.

Amikor a hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) április végén 11 vádpontban bűnösnek találta Charles Taylort (minek folytán szerdán 50 évre ítélték), Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár történelmi napot emlegetve ujjongott, a nyugati kormányok, a többi háborús bűnösöknek szóló figyelmeztetésként méltatták a bíróság döntését, Afrikában azonban kevesen örvendeztek. Nyilván nem véletlen, hiszen nemcsak arról van szó, hogy az ICC-re mint a gyarmatosítás új eszközére tekintenek, ahogyan számos ottani publicista fogalmazott, hanem a terepen uralkodó helyzet függvényében is. A demokratikus választások dacára Libéria továbbra is a pénzmosás egyik nemzetközi központjának számít, sőt az illegális fegyver-, kábítószer- és gyémántkereskedelem nyugat-afrikai központja is. Az értékes trópusi fák és a gyémánt majd teljes egésze csempészet útján kerül ki az országból. Nagyjából tehát csak annyiban változott a helyzet, hogy a fékevesztett öldöklés nem oly hétköznapi jelenség már, mint Taylor idejében.
Hogy az milyen is volt? Erről elég hiteles képet fest az öt Oscar-díjra jelölt, 2006-os Véres gyémánt (Blood Diamond) című film (DiCaprio alakítja az egyik főszerepet), bár az ebben bemutatott szörnyűségek csak ízelítő abból, ami Libéria és Sierra Leone közelmúltjára volt jellemző. Az ICC-verdikt szerint Charles „Emberevő” Taylor (odahaza nemes egyszerűséggel így becézték) bűnrészes a Sierra Leonéban elkövetett háborús és emberiességellenes bűncselekményekben, és elősegítette azok elkövetését, ugyanakkor nem találták megalapozottnak azokat a vádakat, hogy személyesen ő rendelte volna el a (polgár)háborús gaztetteket. A vádpontok emellett nevére írnak számos gyilkosságot, nemi erőszakot, szexuális rabszolgaságra kényszerítést, gyermekkatonák toborzását, emberek módszeres kínzását, megcsonkítását, továbbá a kényszermunkával bányásztatott, úgynevezett véres gyémántokat is. Taylor jellemzően végig tagadta a vádakat, s azt hangoztatta, hogy célja a béke megteremtése volt.

v03taylor

(Léphaft Pál karikatúrája)

Az öt évig húzódó per során Naomi Campbell topmodellnek is tanúskodnia kellett. A divatdíva vallomásában elismerte, hogy 1997-ben „piszkosnak látszó köveket” kapott ajándékba egy Charles Taylor társaságában elköltött vacsora után, de azt állította, nem tudta, hogy gyémántok voltak, sem azt, hogy Taylor küldte neki azokat. Campbell azt vallotta, hogy egy, a Nelson Mandela akkori dél-afrikai elnök által adott jótékonysági találkozót követő vacsora után már lefeküdt, amikor kopogtattak az ajtaján. Két férfi állt az ajtóban, akik egy ajándéknak mondott zacskót nyújtottak át neki. Állítólag csak másnap reggel bontotta ki a zacskót, amelyben „apró piszkos kövek” voltak. Az esetről beszámolt ügynökének, Carole White-nak és az eseményen szintén jelen levő Mia Farrow színésznőnek, akik szerint a kövek gyémántok voltak. Későbbi tanúvallomásában az ajándékozás tényét Farrow is megerősítette, azzal, hogy ő úgy tudja, Campbellnek nem több apró, hanem egy óriási csiszolatlan gyémántot adtak át. Az ügyésznek azért volt szüksége Campbell és Farrow tanúvallomására, hogy cáfolja Taylor állítását, miszerint sohasem került birtokába csiszolatlan gyémánt. Persze mindenki nagyon jól tudta, hogy Taylor a szomszédos Sierra Leonében kegyetlenkedéseiről hírhedté vált RUF (Forradalmi Egyesült Front) felkelőinek küldött fegyverszállítmányokért cserébe sok millió dollár értékű csiszolatlan gyémántot (ezekre használták a véres jelzőt) kapott. (Csak úgy mellékesen: Taylor személyes vagyona a 2000-es évek elején nagyobb volt, mint Libéria GDP-je.)
A RUF-sereg, amely túlnyomóan fiatalokból, nem ritkán mindössze 9-10 éves gyerekekből állt, az 1991 és 2002 közötti konfliktus alatt számos elképesztő gazságot követett el. Ezreket öltek és/vagy csonkítottak meg (az áldozatok számát mintegy 120 ezerre becsülik), a lakosság fele – mintegy kétmillió ember – elhagyni kényszerült otthonát.
Bár az ICC nem tárgyalta, Taylor azért is bőven rászolgált egy 50 évnyi áristomra, hogy a '80-as években Libériában elszabadult a pokol. Az államcsínyek és a polgárháborúk kora az akkori elnök, William R. Tolbert meggyilkolásával kezdődött. A puccs után megüresedett elnöki székbe az államcsínyt irányító Samuel Kanyon Doe főtörzsőrmester ült, ám hamarosan ő is elődje sorsára jutott. 1989-ben Elefántcsontparton verbuvált harcosaival támadást indít ellene Yormei Johnson, a „herceg” és az anyai ágon őslakos Charles Taylor, s csapataik élén a következő évben már be is vonultak Monroviába, ahol Johnson emberei halálra kínozták Doe elnököt. Mivel két dudás nem fér meg egy csárdában, Johnsonnak hamarosan távoznia kellett. Az elnöki tisztséget a puccs után az addig száműzetésben élt Amos Sawyer töltötte be, a hatalom azonban Taylor kezében összpontosult. Ő rendesen vissza is élt vele. Jól tükrözték ezt az 1997-es választások is, amikor az ország lakossága a rossz és a rosszabb között választhatott. Akkor úgy állt; vagy Taylornak szavaznak bizalmat, vagy tovább tombol a vérengzés. (Jellemző az ebből az időszakból fennmaradt szállóige: „megölte apámat, megölte anyámat, rá szavazok!”) Nosza mindkettőt megkapták. A polgárháború nemhogy csitult volna, félelmetes méreteket öltött. 1999-ben a szomszédos Sierra Leonéban is polgárháború tört ki, ami Taylornak kapóra jött, mert az ott állomásozó nemzetközi erők veszélyeztették uralmát. Elkezdte hát felfegyverezni a lázadókat, a RUF-sereget, amely úgy toborozta kiskorú legénységét, hogy egy-egy falun való rajtaütés során lemészárolták a felnőtteket, aztán elhurcolták az árván maradt gyerekeket és kábítószerrel „felbátorított” hidegvérű gyilkológépekké „nevelték” őket. E gyerekkatonákból verbuvált seregek aztán további falvakat irtottak ki, sokakat megcsonkítottak, a foglyokat gyémántbányákba terelték, a kitermelt drágaköveket Taylor megtartotta, vagy fegyvereket vett. Taylor révén hát Libéria és Sierra Leone „eldicsekedhet” azzal, hogy a hadviselés történetében elsőként vetettek be pszichopatává aljasított gyermekkorú fegyvereseket,... akik ma a hadtörténet legifjabb s egyben legszomorúbb sorsú veteránjai.