Besztercebányai kalandozások

2012. április 22., 10:08

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

attila026


Már napok óta egy vers sorai motoszkáltak a fejemben. Mint afféle, csak fél füllel vagy még annyira sem hallott, s lényegében meg sem sejtett, méltóképp fel sem sejlett zeneszám dallama, amire oda sem figyelünk – elsuhanunk mellette észrevétlen –, amikor elhangzik, és teljesen spontán módon mégis megragad bennünk. Aztán pedig órákig dúdolgatjuk még később, hogy azzal végül már nemcsak környezetünket, de egy idő után saját magunkat is idegesítjük…

Régen olvastam ezt a költeményt, talán ezért nem mertem hangosan felmondani megboldogult apósomnak azokat a foszlányokat, töredékes (tépett…) verssorokat sem, amelyek így kiteljesületlenül is nagyon frappánsan hangzottak ugyan… S amelyeket apránként rakosgatott össze körmömnyi mozaikszilánkjaiból, megfeszített munkával az emlékezetem, miközben az időről időre meg-megszakított, s mélyen a fikcióban gyökerező, elképzelt kalandtúránk újabb állomáshelye felé igyekeztük… Teszem azt, ezúttal egy autóban ülve, közúton.

A halhatatlanság hő vérét testünk törékeny edénye rejti.

Ez volna, ez az agyonkínzott nyomorult – Isten fia?

Csak a megszállók hadiiskolát járt századosa sejti,

hogy vesztett, s hogy a légiókon győz a Biblia.


Győzött? Ki győz le kit? A föld csontjainkkal van tele.

S a gomolygó füstben a kérdések kérdése reszket:

ha minden csillag egy-egy nyitott szem az égen, látja-e

a keselyűt, mely homlokunkra karmolja a célkeresztet?”

(Orbán Ottó: Jézus meghal a kereszten)

A település szlovák neve – mint az innen érkezett, és a megboldogult apósom gyermekkori, de már csak az ő halála után az újvidéki nagyszülői ház padlásáról előkerült gyűjteményébe került képeslap nyomtatott szövegén is látható – Banská Bystrica; Banská, mert régi bányászváros ez, s Bystrica, mert a gyors folyású Beszterce-patak torkolatánál épült, a Garam folyó partján. Itt lógatjuk most mi is a sebes, hűs vízbe lábunkat, tétován, mert hiába tavaszodik már – ember, hát április vége van! –, nem kedvez még az időjárás az efféle szórakozásnak, a strandolással összefüggésben hozható élvezeteknek. Közben pedig Orbán Ottó keresett versét végre meglelve, hangosan felolvasom sorait…

Megboldogult apósom kimért bólogatással jelzi, hogy elfogadja, igen, tetszik neki is ez a költemény…

Ha akarjuk, hát mondhatjuk úgy is, hogy még mindig a Duna vízgyűjtő területén járunk, de lényegében ez – kevés kivétellel – igaz lehet szinte mindenhol Kelet-Közép-Európában, így hát különösebb jelentőségre nem is nagyon pályázhat ez az észrevétel, ez a szerénytelen kis megjegyzés. A Garam pedig épp Besztercebányánál kanyarodik déli irányba…

Főleg aranyat és rezet bányásztak itt, de a város higanyáról, ezüstjéről és ólmáról is ismert volt hosszú-hosszú emberöltőkön át. Latinul sokáig Újzólyomnak nevezték a települést – Novum Zolium –, mert sokáig a zólyomi várhoz tartozott.

Sipos Jánosné, született Siposs Margit, vagyis megboldogult apósom nagyanyjának kézírásával olvasható a képeslap hátulján a dátum, miszerint „érkezett” 1974. január 31-én, ugyancsak Újvidékre, a Dušan cárról elnevezett utcába, a harmincas szám alá, vagyis a már oly sokszor emlegetett nagyszülői házba címezve. A feladók – apósom és anyósom –, akik ekkor már házasok voltak (és ekkor szerencsére már nem kellett a levelek címzésében sem elvtársnak szólítaniuk egymást…) röviden csak ennyit írtak:

Mamikám,

Sok üdvözletet és puszit küldünk a havas Tátrából

Maritól és Pétertől”

Bizony a Tátra. S ahogy sokszor mondják – elég csak rákeresni az interneten –, Besztercebánya a mai Szlovákia egyik legszebb fekvésű városa. Az Alacsony-Tátra Nemzeti Park központjának székhelyén járunk épp. Manapság mintegy nyolcvanezren élnek itt, ami szerény számításaim szerint azt is jelenti egyben, hogy nagyjából egy évszázad alatt megnyolcszorozódott a lakosság lélekszáma. Besztercebánya egyetemét pedig arról a Bél Mátyásról nevezték el, aki tanulmányai során, hosszú bolyongás után tért vissza ide, de a Rákóczi-szabadságharc viharaiban mégis elkergették a városból. Nos hát, ha már mennie kellett, a később szlovák és magyar íróként egyaránt számon tartott evangélikus lelkész, történet- és földrajztudós Németországba vándorolt. A maga korában bizony jelentős és tiszteletre méltó kalandtúrának tekinthették ezt is…

A rozsnyói és besztercebányai evangélikus egyházközség állta Bél Mátyás költségeit, s így 1704-től 1707-ig Halléban tanult teológiát, orvos- és állattudományt. Amikor visszatért a városba, a szabadságharc – amellyel Bél, úgymond, szimpatizált – még mindig tartott, a veszélyek még nem múltak el, sőt, nem sok választotta el attól sem, hogy ki is végezzék, amikor Sigbert Heister tábornok 1708 végén csapataival bevonult Besztercebányára. Kicsit tehát az emléke előtt tisztelegve is mormolgatjuk most megboldogult apósommal immár mindketten az el sem veszett, de végül mégis megkerült vers sorait: „ha minden csillag egy-egy nyitott szem az égen, látja-e / a keselyűt, mely homlokunkra karmolja a célkeresztet?”

Feltételes módban. A potenciális válaszokat ugyanis magunkkal visszük most innen kalandtúránk következő állomáshelyére…


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége