2021. január 15., péntek

Francia kapcsolatok (2. rész)

A rikkancs ismét jelenti (117)

Kezdhetném valahogy így: „Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet…”, de megpróbálom. Kusza érzelmek börtönében vergődöm már napok óta. A franciák ma elmentek. Igen, elmentek. Mindannyian. Csak az emlékképek maradtak. Talán ez a legfontosabb az életben?

A zentai kiruccanás még jobban összekovácsolta lelkünket, ez biztos, mert utána ők szerveztek egy francia vacsorát nekünk, idevalósiaknak, Erikának, Ernőnek, feleségének Erzsinek, a francia nyelvtanárnőnek, kikkel a MOJOBAN jöttek össze, váratlanul és véletlenül, és nekem. Heteken át, hozatták a hozzávalókat, barátokkal, szülőkkel, akik éppen aktuálisan látogatóba jöttek Szegedre, hogy lássák szeretteiket, csemetéiket, hogyan boldogulnak a messzi távolban.

Megadták a módját, ezt így utólag már könnyen állapítom meg:
Dear friends,
As we told you last time we met, we invite you for a last dinner together in our flat on Thursday 15th of December! We will cook french food for you ! We wait you around 8pm.
Our address is: 28 Kormányos utca - Our bell is out of work so if we don't hear you arriving call us and we will come to open the door (+36 705 478 347).
All the french colony will be present, except Caroline who left this morning ...
See you on Thursday
All the french colony:)


Ha valaki nem tudna angolul, kezdjen el gyorsan tanulni, mert e nyelv ismerete nélkül, nehezen boldogul az ember. Arról nem is prédikálnék, hogy nagy igazság a népi bölcselet, ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy. Sőt. Szerintem még attól is több, mert ha már beszélsz legalább kettőt, akkor nagyon gyorsan rájössz, hogy bárkivel szót érthetsz, csak akarnod kell, és mindjárt rengeteg embernek érezheted magad. Még arról is megfeledkezel, hogy magányos vagy ezen a Földön, hisz emberek milliárdjai várják barátságod, szereteted. Ja, hogy ezt te nem hiszed?
Csak azért van, mert nem tanultál egyetlen idegen nyelvet sem, és ezzel megfosztottad magad attól a tapasztalattól, amiért élni érdemes. Próbáld ki, kezd el, és rájössz magad is, csak így érdemes.
A hét, néha kilenc, vagy tizenkét francia, attól függően, hogy éppen hányan érkeztek látogatóba, mind beszél angolul. Nagyon jól beszél. Énekel is. Csak nagyon ritkán feledkeztek meg arról a szomorú tényről, hogy én, sajnos nem beszélem a francia nyelvet. Mekkora hiba! Pedig 1977 őszén, Újvidéken, jártam egy francia nyelvkurzusra. Egy olyan szép fiatal franciatanárnő tanított volna bennünket, barátokat a csoportból, Franciaországból érkezve, hogy mindannyian azonnal, az első órán, szerelmesek lettünk belé, és így a nyelvtanulásra már nem maradt kellő koncentráció. A szerelem elveszi az ember maradék eszét is. Perlekedtem is eleget magammal e miatt, még a napokban is. Meséltem nekik, miért nem tanultam meg legalább egy kicsit franciául, mire ők csak bíztattak, ami késik, nem múlik. Mari még azt is felajánlotta, hogy költözzek ki hozzájuk a farmra, ahol tanár édesapja, otthagyva a katedrát, átvette az ősi bírtok irányítását, és rengeteg a tennivaló. Szedhetem az almát, fél éven át. Beletanulhatok a híres almabor készítésének fortélyaiba, közben megtanulom a nyelvet is. Ő ezt garantálja. Még a szobáját is rendelkezésemre bocsátja. Kicsit fiatalos, mosolyog hozzá, de ezen ne múljon. Hétvégeken pingpong bajnokságot rendeznek a faluban, amin én is részt vehetek. Csak csábít, csábít. A vidék, ahol a birtok található, festői környezetben éli a mindennapok izgalmas életét. Erre még az egyik francia vendég srác rátesz egy lapáttal. Az ő öregapja birtoka nagyon közel van Gérard Depardieu birtokához. Jóformán szomszédok. Ha otthon van, hetente összefutnak a világsztárral, aki minden csak nem sztár. Igen, az emberi nagyság az ilyenkor mutatkozik meg. Hozzájuk is mehetek…
Nyolckor pontosan érkezem. Elsőként. A csengő valóban nem jó, így Valentint hívom, aki azonnal lerohan és beenged az épületbe. Közben két francia lány az egyik szomszédtól széket kér kölcsön, mert nincs elég az ő bérelt lakásukban. Szót váltunk az idős házaspárral, és azonnal kiderül, hogy híres nyugalmazott belgyógyász, aki még anyámat is kezelte. Hát ilyen kicsi ez a világ? Fut át agyamon a felismerés. Csak szóba kell állni az emberekkel, és mindjárt kiderül, testvérek, rokonok, barátok, vagy legalább, ismerősök vagyunk?
Nagy a sürgés-forgás. A konyha megszállt övezetnek számít. Mindenki teszi a dolgát. A hatalmas ebédlőasztalt valahogy bevarázsoljuk a nappaliba, mert ezen az estén pontosan csak tizenegyen, nem többen, mint az Utolsó vacsorán, üljük körbe azt. A hangulat latinos, amihez magam is alkalmazkodok. Közben megérkezik az erősítés. Együtt a társaság. Kezdődik a vacsora. Francia vacsora. Előétel, két fogás, csak a híres kenyerük hiánycikk. Ezt a problémát még ők sem tudták megoldani, de mesélnek róla. Áhítattal, mint ha ott lenne a szent szimbólumuk. Lehet, hogy ott is volt.
Főétel, két fogás. Desszert. Francia bor. Majd jönnek a sajtok.
Franciaországban azt regélik, hogy ha éppen úgy döntenek, az év minden napján más fajta sajtot ehetnek. De jó nekik. Nekünk csak hét fajta jutott. E miatt kicsit feszélyezetten vezették fel a sajtkultúrát, de mi megbocsátottunk nekik.
Matilddal a teraszon cigizünk. Ő az a lány, aki odaúszott a hajómhoz, és: „Can I have a cigarette?” –kérdése mindent eldöntött. Ha ő, akkor éppen, a Tisza közepén nem akar rágyújtani, ma én nem írnék semmit, és mennyivel szegényebb lennék? Te jó Isten, még belegondolni is borzasztó!
„Feri, még mindig nem vagyok biztos magamban, hogy orvos akarok-e lenni?” –szegezi nekem a kérdést. Majd elmeséli, hogy milyen vívódásokon megy keresztül, látva a világ, az emberiség sorsának alakulását. „Még mi itt zabálunk, emberek milliói halnak éhen! Éheznek. Én ülök a szófámban, nézem azt a hülye televíziót, és látom, hogy a szudáni gyerek összeesik az éhségtől. Ott hal meg a szemem előtt. Milyen világ ez? Milyen orvos leszek én?” –majd elréved a ködös messzeségbe, szeme csillog, mintha könnyezne, és a nyakamba borul.
Ezt a nyomasztó problémát csak a gitárral a kezében képes oldani. Hangja, mint a híres és tragikus életet élt földije, Edith Piaff, szakad fel a torkán. Magam azon csodálkozom, ilyen ősi tehetséggel, amivel a sors megáldotta, miért akar egyáltalán orvos lenni? Ha zeneileg képezné magát, talán többet segíthetne az emberi lelkeken? Morfondírozom, amíg hallgatom, hogyan, milyen átéléssel zenél, énekel. A többiek is, kivétel nélkül vele énekelnek. Ezeket összeválogatták? Fut át agyamon, vagy itt mindenki meg van áldva valamilyen különös zenei képességgel?
Többször elénekelték nekem a francia himnuszt. Kértem őket. Na nem ezen az estén, hanem amikor kedvenc kiskocsmámban találkoztunk. Még véletlenül sem akadt közöttük senki, aki ne tudta volna a teljes szöveget, na és a dallamot. Mutat ez valamit, egy nép, egy nemzet nagyságát. Huszonéves fiatalokról van itt szó. Bele sem merek gondolni, hogyan zengne a magyar vagy szerb himnusz, hasonló korosztályban, nálunk.
Majd az idő kegyetlen kereke hajnalra fordul. A hangulat tetőfokán. Marasztalnának még bennünket, de mi indulni készülünk Erikával. Összeszedem a kedves ajándék képeket, melyeket személyre szabottan nekünk készítettek, mint egy különös meglepetést. Azonnal eldöntöttem, ezekből egy albumot állítok össze, ha hazaértem és majd előveszem, amikor nagyon hiányoznak.
Megölelem mindegyiket, és átfut agyamon, ugyan találkozunk-e még az életben? Torkom elszorul, annak ellenére, hogy megegyeztünk, tíz év múlva megtartjuk a mi különös „érettségi találkozónkat”, itt Szegeden, a Tisza partján. Csak a hideg decemberi hajnal ránt vissza a valóságba, amikor már egyedül ballagok haza.
Már egy hónapja, hogy elmentek, én meg csak a képeket nézegetem. Néha még a szemem is ködösebb, alig látom az arcokat…