Felolvasószínházról nem lehet igazi színházelemzést írni, mert mit mondjak a játékról, mit mondjak a jelmezről, ha igazából nincs is, vagy nem is kell lennie. Elemezhetem magát a drámát, akkor viszont nem színházkritikát írok. Megpróbálom tehát egyszerre dicsérni és/vagy lehúzni a Kortárs Vajdasági Szerzők VII. Felolvasószínházára beadott drámákat, és az azokból készült, félig előadott, félig olvasott darabokat.
Lássuk hát. Immár hetedik alkalommal nézhette meg a közönség két nyertes dráma „versenyét”. Azért az idézőjel, mert nem igazán megmérettetés ez, inkább a két legjobb darab egymás mellé állítása. És pontosan ez az egymásmellettiség az, ami miatt kiütköznek a gyengeségeik, és természetesen az erősségeik is. Szegedi-Szabó Béla Sevillai örökség című drámája a XVII. századi Spanyolországban játszódik, míg Lénárd Róbert a mai Vajdaságba helyezte Virrasztókját.
Szegedi-Szabó Béla darabja nemcsak hogy a XVII. századról szól, hanem konkrétan olyan, mintha egy XVII. századi szerző írta volna. Ilyenkor persze felmerül a kérdés, hogy akkor minek is ez az egész. Nincs elegendő eredeti spanyol darab abból a korból? Mit mondhat nekünk 2010-ben egy XVII. századi darab? De kell-e egyáltalán, hogy mondjon nekünk valamit? Az ésszerű válasz az lenne, hogy igen, hiszen különben minek íródott egyáltalán. Ha jobban belegondolunk, akkor viszont rájövünk, hogy a művészetnek nem kell hogy célja vagy oka legyen. És ez az egyetlen magyarázat arra is, hogy Megyeri Zoltán miért így rendezte meg a darabot: állóképekből, tablókból. A színészek minden jelenetnél felvesznek egy jellemző pózt, amiből csak akkor zökkennek ki, amikor lapozni kell a szövegkönyvben. Akkor viszont nagyon kiesnek karakterükből. Egyszerre lapoznak, ami egyszerre vicces (hiszen olyan is van, hogy mindez a mondat közepén történik) és ötletes (nincs állandó papírzörgés). A színészek sikerrel oldják meg a tablószerű helyzeteket, annak ellenére, hogy nincs sok lehetőségük tehetségük csillogtatására. Egy-egy kellék viszont mindig pontosan jelzi szituációjukat, lelkiállapotukat.
A darab erőssége, hogy annak ellenére, hogy nincs aktualitása, kortárs elemeket is felmutat. A beszédstílus és a problémák valóban származhatnának a XVII. századi Spanyolországból, néhány szituáció (főleg a pap és az apácák társkereső-irodája) azonban éles ellentétben áll a spanyol barokkal. Ez a kettősség tehetné dinamikussá a darabot, de nem teszi. Szegedi-Szabó Béla műve nem éri el célját. A dráma nem vonja be a közönséget, de nem is idegeníti el. Nem vonja be annyira, hogy érdekelje, mi lesz a szereplők sorsa, és körömrágva azt várja, vajon egymásra talál-e minden szerelmespár. De nem is idegeníti el annyira, hogy a néző egy ponton rájöjjön, igazából ez a távolságtartás, ez a ridegség lenne a darab lényege. A Sevillai örökség egyszerűen csak nem működik. Nem előadásként (mert valójában ez egy hangoskönyv vagy rádiójáték volt), hanem írásműként. Nem funkcionál drámaként, hiszen azonkívül, hogy párbeszédekből épül fel, nincsen benne semmi drámai. Érezhető, hogy kik voltak a példaképek (Calderón, Cervantes, Lope de Vega, de még Shakespeare is), de ami nekik sikerült, az most itt kudarcba fulladt.
Szerencsére a spanyolok társkeresése volt az első bemutatott előadás, mert az általa keletkezett kellemetlen gondolatokat a második darab elűzte. Lénárd Róbert könnyed, fiatalos, ámde elgondolkodtató darabja az első perctől mindenkit magával ragad. A Virrasztók szereplőinek legnagyobb gondja, hogy nem tudják eldönteni, menjenek-e vagy maradjanak. Van, aki külföldre szökne a szürke hétköznapokból, van, aki családjától menekül, és van, aki nem tudja eldönteni, jó személyt választott-e szerelme tárgyául. Amúgy meg senki sem normális: álmatlanok, gyógyszerfüggők, kurvák gyülekezete ez. És minden bajukat a másik nyakába akarják varrni, hátha úgy majd könnyebb lesz. De csak egyre nehezedik minden, hiszen mindenki cipeli a más baját is. Nem világrengető probléma egyik sem, halmozva viszont igenis kikészül tőle az ember. Ezt a lelki fáradtságot pedig nem lehet sem kialudni, sem kibeszélni.
Telihay Péter és színészei két nap alatt a felolvasásból valódi színházat csináltak. Nem a díszletek, a kosztümök vagy a kellékek tették igazivá, hanem az az átéltség, ahogy színész és rendező is beleadott mindent. Láthattuk a rendező bevontságát is, hiszen Telihay az ajtómélyedésből követte le a színészek szövegét és mozgását. Munkájuk annyira jól összeállt, hogy még néhány nap gyakorlással tökéletes előadást tudtak volna létrehozni. Valójában így is csak a szövegkönyveket kellett volna az öltözőben hagyni.
Kár, hogy a Felolvasószínház nyertes drámáival a színházak soha nem kezdenek semmit. Ha már a közönség bevonzása az általános cél, akkor olyan műveket kellene bemutatni, mint Lénárd Róbert darabja. Olyanokat, amelyek egyszerre szórakoztatnak és gondolkodtatnak el. Amelyeket még nem csócsáltak bébipapivá ezerszer. Ha már az a cél, hogy a közönség számának folyamatos fogyását megállítsák, akkor a színházaknak igenis közönségcentrikusaknak kell lenniük. Igenis egyszerre kell művészinek és populárisnak lenniük. Ez egyáltalán nem lehetetlen. Csak jobban oda kellene figyelni a valódi közönség (nem pedig egy elképzelt kultúrréteg) igényeire.
