2022. augusztus 9., kedd

A zöld gyep és a kocsmai pódium igézetében

Ádám István: Játék pirosban, fehérben, feketében. Temerin, 2010

ttc

Ezekben a napokban jön ki a Temerini Újság nyomdájából a TAKT kismonográfia-sorozatának legújabb darabja, Ádám István közel száz oldalas „füzete”, a Játék pirosban, fehérben, feketében, amit a Temerini Torna Club (majd később Sport Klub) színjátszó tevékenységének szentelt az 1918-tól 1958-ig terjedő időszakban.

A szerző mindenekelőtt a korabeli újságcikkek és a több mint ötödfélszáz választmányi és közgyűlési jegyzőkönyv alapján részletesen ismerteti a sportegyesület 1913-as megalakulását, az első világháború utáni újjászervezését, s az évek során egyre fontosabbá váló szerepvállalását a helyi és regionális színjátszásban.

A football, vagy ahogyan első magyarországi apostolai (és a játékszabályok magyarra fordítói) nevezték, az angol rúgósdi a századforduló Budapestjének közvetítésével terjedt, legelőször a vidéki városokban, majd idővel a kisebb településeken is. Szabadkára, Újvidékre Pesten tanuló diákok hozták el az új divatot, összhangban az egészséges életmódot és testkultuszt hirdető korszellemmel. Nem véletlen hát, hogy a futball-láz első temerini prófétái is a tanulóifjúság soraiból kerültek ki: elszánt, de kispénzű, távoli városokból a vakációt itthon töltő leendő tanítók, gimnazisták, pelyhező bajuszú, tettre kész inasok az új sport hirdetői, akiknek kezdetben még a marhabőr labda megvásárlása is komoly anyagi gondot okoz...

Így jön létre a TTC, a Dél-Bácska egyik első labdarúgócsapata, s fokozatosan komoly, több szakosztályt (futball, ökölvívás, birkózás, sakk, asztalitenisz, tenisz, kerékpározás) működtető, sok fiatalt megmozgató egyesületté válik. Ma már teljesen szokatlan, de az első világháborút követő időkben teljesen természetesnek számított, hogy a sportegyesületek ne csak a test, de a lélek nemesítésével foglalkozzanak, s e cél érdekében zenekarokat, énekkarokat, színjátszó csoportokat is működtessenek. Eredetileg az olimpiai eszme sem csupán az izmok fejlesztését tűzte ki célul, de az emberi szellemét is, ám vidékünkön a sportegyesületek vigalmi és műkedvelői tevékenységének ennél sokkal hétköznapibb okai is voltak. Mindenekelőtt az állandó pénzhiány. A pályát biztosítani, rendben tartani, a szertárat folyamatosan újítani, a sportolók utazását finanszírozni nem kis feladatnak bizonyult, különösen ha tudjuk, hogy mindehhez az állam támogatásra sosem, a községére is csak a legritkább esetben számíthattak. A TTC egyre sikeresebb színjátszó tevékenységét kezdetben egyértelműen az motiválta, hogy a sporttevékenységet űző szakosztályokat el kellett tartani. A másik, talán még ennél is nyomósabb okot a kisebbségekkel szemben örökösen gyanakvó korabeli nacionalista állampolitika szolgáltatta, amely a Délvidéken lehetetlenné tette a hivatásos magyar színjátszás megteremtését, sőt, még az amatőr tevékenységet is lépten-nyomon gátolta. A magyar kisebbség ez ellen úgy védekezett, ahogy tudott: mivel nem lehetett művelődési egyesületeket alakítani, a művelődési tevékenységet vitték be az egyéb céllal létrehozott civilszervezetekbe, többek között a sportegyesületekbe is. Abban tehát, hogy a TTC (majd névváltoztatása után a TSK) rendes sporttevékenységén kívül színjátszással is foglalkozott, a kor vajdasági embere számára semmi rendkívüli nem volt, ahol tehették – a szükségből erényt kovácsolva –, mások is így cselekedtek.

Mai szemmel nézve a rendkívüli inkább az a nagyfokú elhivatottság és ügyszeretet, amellyel az egyesület művelődési életét irányították és fenntartották a XX. század első felének példátlanul mostoha, nemegyszer kifejezetten embertelen körülményei között is.

Ebben mindenekelőtt a helyi középosztály játszott szerepet: a vezetőség, a mecénások, a portolók vagy a színészek között ott találjuk a magyar földbirtokost, a zsidó kereskedőt, a német és magyar iparost és tanítót, sőt, néhány szerb önkormányzati hivatalnokot is.

A TTC megalakításakor választott klubszínek (piros-fehér-fekete) a gyorsan változó élet sodrásában sajátos szimbolikával telítődtek: az utókor számára egyszerre jelentik a sikert és a diadalt, a tisztaságot és az emberi tragédiákat, mindazt, amiben hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel tarkított történelme során az egyesületnek éppúgy, mint publikumának, folyamatosan része volt.

Ádám István, az által, hogy összegyűjtötte, átbogarászta és feldolgozta mindazokat a jegyzőkönyveket, korabeli újságcikkeket, sajtókritikákat és visszaemlékezéseket, amelyek részben vagy egészben a nagyhírű egyesület művelődési tevékenységére vonatkoznak, fontos hely- és művelődéstörténeti művet alkotott. Könyve méltó koronája annak a gyűjtőmunkának, amit néhány évvel ezelőtt a temerini helytörténeti múzeum megbízásából Ökrész Károly munkatársaként éppen ő végzett, s amely akkor a helyi művelődési élet bemutatását szolgáló, gazdag anyagot megmozgató plakát- és fényképkiállításban csúcsosodott ki. Most megjelenő munkája ugyanakkor szerves folytatása a temerini iparosság művelődési szerepéről 2009-ben napvilágot látott kismonográfiájának is.