„Egy bizonyos ponton túl nincs többé visszatérés. Ez a pont elérhető.”
Franz Kafka: Aforizmák
Soha nem értettem egyet azzal, hogy színpadra szánt műveket könyv formában jelentessenek meg. Persze, ha valaki megvásárolhatja a kedvenc színdarabja/operája/operettje szövegkönyvét, az nagy öröm, otthon elolvashatja, felidézheti a színpadon látottakat, megtanulhat belőle részleteket, egyszóval rajonghat. Amíg a szövegkönyvek csak a színházban elérhetőek, és valóban a közönségnek, a rajongóknak szólnak, addig nincs is baj, ha azonban már eleve könyv formában nyomnak az ember arcába minden darabot, a dolog kellemetlenné válhat. Idegesítővé, erőltetetté, izzadságszagúvá.
Elhiszem, hogy kell a reklám, kell a népszerűsítés, hiszen az utóbbi időben megcsappant a színházba járók száma, ez mégsem kellene, hogy ilyenfajta erőlködésekhez vezessen. A már eleve nem kőszínházak színpadára szánt (értsd alternatív) művek soha nem fognak akkora közönséget vonzani, mint a klasszikus darabok. Az eredeti Hamlet mindig népszerűbb lesz, mint például a hamlet.ws, annak ellenére vagy éppen azért, mert ez az alternatív verzió több gondolkodást és befogadói aktivitást kíván. A Rómeó és Júlia kosztümben rímekkel még mindig vonzóbb az átlagnéző számára, mint ugyanez a történet pékekkel és segédeikkel.
Amikor egy drámaíró elhatározza, hogy nem klasszikus formájú darabot fog írni, nagy kockázatot vállal. A bukás kockázatát. Mert bármennyire modernnek tartjuk is magunkat mi nézők, hajlamosak vagyunk a jól bevált vonalak és struktúrák mentén gondolkodni. Körülbelül pont ez választ el minket a művészektől. Mert ők meg nem így gondolkodnak. Szegedi-Szabó Béla biztosan nem.
A Bill a mennybe megy című kötet a címadón kívül még két színművet tartalmaz, ezek a Johnny Ringo hazatér és A kék árnyalat. Mindhárom darabot az abszurditás és a groteszk, mégis logikusnak tűnő gondolatmenetek jellemzik. Eleinte nem tudunk a szereplőkről a nevükön kívül semmit, és ők nem is magyarázkodnak, nem is mutatkoznak be, de még az a néhány rendezői iránymutatás (mely inkább csak ajánlat, mint utasítás) sem visz minket közelebb a megismeréshez. Lassan persze kirajzolódik a kép. Megtudjuk, ki miért van ott, ahol éppen van, hogyan került oda, mi vezette tetteit, kiket ismert már eleve, és kik újak a számára. A monológok asszociációkhoz vezetnek, az asszociációkból újabb monológok születnek, a szereplők elbeszélnek egymás mellett, mindenki mondja a magáét, amiből néha valódi párbeszéd is születik, de az nagyon hamar összeomlik, hogy átadja a helyét újabb, az abszurditásig fokozott monológoknak.
A Bill a mennybe megy és a Johnny Ringo hazatér testvérdarabok. Ugyanazok a szereplők, még a régi emlékeket is felelevenítik, csak a helyzet más, a megközelítés más. Az első Mexikóban játszódik, a második a vadnyugaton. A szereplők kemény férfiak és esendő asszonyok, valamint Elvis, aki egy isten (de ezt könyv nélkül is tudjuk). A Bill a vallásról, a hitről, a vakhitről, az álhitről, és mindezek kereséséről vagy elutasításáról, valamint a nyulakról szól, a Johnny Ringo pedig a hősökről, ideálokról, legendákról, ezek keletkezéséről és a mosógépekről. Minden szóval, minden mozdulattal azt jelzik ezek a darabok, hogy még véletlenül se próbáljuk meg őket komolyan venni, ne várjunk tanulságot, ne is tekintsük őket valódi színműveknek, inkább paródiáknak, sőt karikatúráknak. Az élet nem ilyen, soha nem is volt ilyen, még Mexikóban vagy a vadnyugaton sem. Voltak (és vannak) hősök, hittérítők, hazug vagy naiv és őszinte emberek, de ezek egyike sem olyan, mint Bill vagy Johnny Ringo, vagy akár bármely más szereplő. A butaság, az elbizakodottság, a nagyszájúság, a hősködés, az elvakultság paródiái ezek a karakterek. Nem kell és nem is lehet tanulni tőlük, ne számítsunk tehát erre. Mire számítsunk akkor? Számítsunk arra, hogy többször is megfordul majd a fejünkben, hogy most mi van?, miért van?, mi történt?, ez hogy lehet?. Számítsunk arra is, hogy néha majd rosszallóan csóváljuk a fejünket, máskor meg nevetünk egyet, igaz, nem őszintén és szívből jövően, hanem a teljes képtelenség elviselhetősége miatt. Legnagyobb döbbenetünkre pedig az egyetlen valós és elfogadható szereplő Elvis, aki igaz, hogy hülyeségeket beszél, de legalább iránymutatással és tanácsokkal látja el a hozzáfordulókat. Esténként viszont még így is magányosnak érzi magát.
A kék árnyalat műfaja kamaraterápia, amely egy bolondok házában vagy intézetben játszódik, ahol a három szereplő részleteket mesél az életéből, első pillantásra logika nélkül. Majd második pillantásra is logika nélkül. Egészen addig, míg a végén az addig csendben ülő negyedik szereplő nem szembesíti őket a szörnyű valósággal. Hiába minden, az egész életük pszichotikus, beteg, tengelyéből kilökött. Itt sincs megoldás, ez sem valós, hiszen nincsenek következmények, sosem tudjuk meg, mi lesz velük.
Szegedi-Szabó Béla nem átlagos író. Nem azért, mert drámát ír próza helyett, és a drámaírás ne lenne akkora kihívás, mint a prózaírás, hanem mert sutba dob minden irodalmi hagyományt. Abszurd drámákat ír, de nem vesz tudomást sem az alapvető drámaelemekről, sem az abszurd alapjairól. Művei nem hasonlíthatók egyetlen „nagy” drámához sem. Nem hogy a Hamlethez, de még a Rosencrantz és Guildenstern halotthoz sem. Ő nem másokat parodizál, hanem eleve úgy ír, mintha egy kifordult világ paródiájának tükörképét látnánk egy rosszul megépített vidámpark tükörútvesztőjében. És innen nincs kiút.
