Manapság mintha már különösnek tűnne, hogy alig húsz éves fiatalembernek verskötete jelenik meg, pedig az irodalomtörténet-írás egyáltalán nem tartja ritkaságnak a fiatalon kiforrott írói, költői alkatot. Az még inkább furcsának látszik, ha egy alig huszonéves fiatalember a költészettel kezdődő barátkozását visszatekintéssel vezeti be.
Ezt teszi Czirok Attila Muzslától Medina című kötetének első ciklusában, a Táguló tudattal címűben, ahol az óvodás, a kisiskolás és a serdülőkora egy-egy mozzanatát emeli versközelbe. Ami éppen annál fogva nem meglepő, mert a szerző élettapasztalata pontosan ennyi. A visszatekintés elégikus hangütése szinte bukolikusan idilli állapotokat, rég nem érzett örömöket idéz meg, így talán a Táguló tudattal cím helyett megfelelőbb lett volna Táguló szemekkel cím alá sorolni e verseket. Nem azért, mintha a versek alanya kikerekedő szemmel igyekezne tapasztalatokat szerezni a világról, hanem mert a múltat megidéző beszélő a felnőttkorban szerzett tapasztalatokkal tér vissza a gyermekkorba, és a gyermeki látószög helyett a már tájékozott fiatalember értelmével és érzelmeivel evokálja a boldog gondtalanság idejét.
A kötet folytatása jószerével szerelmes verseket hoz, amit indokol a költő életkora. Ezek a költemények, akár a gyermekkort idézők, emlékező jellegűek, egy jelenetet, egy beállítást, egy fotót, egy tűkörképet idéznek meg a veszteség, vagy a hiány – ugyancsak elégikus – felhangjai mellett, miként a versben beszélő mondja kedveséről: „… minden / veled kapcsolatban csupán / nosztalgia emlék”.
A kötet legfőbb hozadéka, hogy a versekben a költő önmaga megismerésére törekszik. Ez a bizonytalan, de belülről az ifjúkor bátorsága által eltökélt önelemzés végül ugyan a kétely terepére téved, ám éppen ebben az irányvesztettségben lesz hiteles a költő szava. Akárcsak akkor, ha az emlékezéstől a reflexió irányába rugaszkodik el.
Az utolsó, Attilának címzett ciklus versei József Attila-párbeszédek, amelyekben Czirok Attila költőként szólítja meg a költőelődöt. Költészetének megelőzöttsége ugyan nem József Attila szellemiségében győkerezik, ám mintha emberi-költői habitusának gyökerét a József Attila-i létmodellben fedezné fel.
Czirok Attilának a Sziveri János Művészeti Színpad Sikoly-művek ötödik köteteként megjelent gyűjteményében, ami voltaképpen a Művészeti Színpad XIII. vajdasági szintű verspályázatának díjnyertes kézirata, ígéretes verseket olvashatunk, a költemények egy kellően érzékeny alkat megszólalásának lenyomatai, a költő világszemléletében arányos szerepe van a realitásérzéknek meg az iróniának, az alanyiságnak és a tárgyszerűségnek, a spontaneitásnak és a játékosságnak.
Versei szinte azonnal hullámhosszukra hangolják az olvasót, humorba hajló, frappáns gondolatbukfencei nagyon szerethetők, ám a kötetet még áthatja a kiforratlanság mellékíze, ami – lévén szó irodalomról –, magát az anyagot és az eszközt, magát a nyelvet üli meg. A versbe épülő közhelyek gáncsolják el az olvasó empátiáját, ugyanis a közhely csak akkor kaphat helyet a költeményben, ha egyértelműen kitűnik felőle, hogy a költő ironikus szándékkal, valami érzelmi vagy értelmi, jelentésbeli vagy esztétikai többlet kiváltásának céljából alkalmazta, ami Czirok Attila versei esetében nem ennyire kétséget kizáró. A megoldatlan verssorok szakmai gyakorlat mellett kiküszöbölhetők lesznek, ennek adottsága és lehetősége felismerhető a kötetben.
„Vakmerően rohanjunk a feledésbe” – adja ki a parancsot egyik verssorában a költő, ami mintha valami majdani, a folytatást meghatározó szerepjátékra készülődés vezényszava lenne, mert a versmondat egyetlen szava se vonatkoztatható se a költőre, se mostani kötetére: vakmerőség helyett megfontoltság, rohanás helyett lassítás, feledés helyett felidézés jellemzi mindkettőt.
Mindent összevetve, ígéretes indulást harangozott be Czirok Attila első, Muzslától Medina című verseskönyvével.
A könyv Czafrangó Sylvia illusztrációival jelent meg. A színes borítóból ítélve sokat veszített az olvasó, hogy a belső illusztrációk csupán szürke lenyomatokként kerültek elébe.
