Él a vajdasági magyar irodalomban egy Herceg Jánostól eredeztethető törekvés, hogy az író a saját korával, saját környezetének történéseivel foglalkozzon, mintegy hiteles tanúként hagyjon nyomot idejéről. Ehhez nem is egy dokumentumjellegű műfaj áll a szerzők rendelkezésére, sőt a fikciós műfajok is e törekvés szolgálatába állíthatók, és tehetséges alkotó művében egyaránt hitelesnek mutatkozik a fikciós műalkotás és a korrajz, illetve, ha az önéletrajziság felé kanyarodik a mű, az élettörténet mögé emelt kitalált háttér, regénytörténet, elbeszélés, autentikus események láncolataként elevenedik meg.
Nagy Abonyi Árpád regénye, a Budapest, retour ezen a nyomvonalon halad. Fiktív mivoltát szerzői kijelentéssel erősíti, miszerint „könyv valamennyi szereplője kitalált személy. Bármilyen hasonlóság élőkkel és holtakkal a véletlen műve.” Az ilyen elhatárolódásokat leginkább úgy kell értelmezni, hogy a szerző jogilag védte magát, senki se perelheti, ha felismerte magát vagy hozzátartozóját a műben, egyben így jelzi, hogy az alkotás valós történésekre alapul. Hiszen a történések kitaláltságát nem is említi deklarációjában. Történet szerint pedig Kornél, akivel kapcsolatosan többször is felvetődik az Esti vezetéknév, sőt, egyszer álmában önmagával találkozik szembe, aki ugyanaz, de egyszerre más is, szóval Kornél, a vajdasági magyar fiú a délszláv polgárháború kezdetén szüleit, bátyját, barátait hátra hagyva Budapestre menekült. Már a harmadik idegenben töltött karácsony közeleg, de a születés ünnepe helyett a gyász ideje köszönt be, s temetni kell, de nem a magyar fővárosban, hanem odahaza.
A regény első személyű elbeszélője az emigráció harmadik évének októbertől decemberig tartó időszakát tárja az olvasó elé, aki in medias res csöppen bele az eseményekbe, s az előre tartó történés során visszautalások révén ismeri meg az eseménysor egészét. Voltaképpen nem sok minden történik ez alatt az idő alatt, a fejlemények mégis besűrűsödnek. Kornél, és a mellette rendszeresen feltűnő figurák jószerével isznak, éjszakáznak, magasabb, vagy alacsonyabb röptű beszélgetéseket folytatnak, igyekeznek munkát találni, vagy megtartani azt, illetve ismeretlen forrásból nagy lábon élnek, haverkodnak, tartják egymásban a lelket, terveket szőnek, hogy meg ne szakadjon a szívük. Egyiküket ukrán maffiózók elrabolják, majdnem kivégzik, majd szabadon engedik, s ennek a történetnek ugyanúgy nincs magyarázata, mint az odahaza dúló háborúknak, se értelme, mint a budapesti tengés-lengésnek. Az elbeszélő főhős megkapja a nőt, akire éveken át sóvárgott, majd nő próbára teszi, és Kornél vesztesként kerül ki a játszmából, ami egyszerre abszurd és értelmetlen, rejtélyes és mégis valószerű. Később szemtanúja lesz egy öngyilkosságnak, majd egyik barátja öli meg magát, akit odahaza temetnek el, és a temetésére, azon híresztelés ellenére is, hogy a határt átlépő hadköteles férfiakat nyomban kamionra tuszkolják, és a harctérre viszik, hazautazik. Majd vissza Budapestre, mert még 1993-at írtak, és még folyt a balkáni öldöklés.
A regényben megjelenő alakok egytől egyig sajátos, de tökéletesen életes figurák, másmilyenek nem is lehet őket elképzelni, mint ahogy a szerző megjeleníti őket. Nagy Abonyi Árpád élői tehetsége a megjelenítés terepén mutatkozik meg legnyomatékosabban. A vajdasági fiatalok Pesten egész kolóniát alkotnak, s Marxim nevű söröző a törzshelyük, ez a történések többször visszatérő helyszíne. Az elbeszélő olyan érzékletesen jeleníti meg a hely hangulatát, hogy az olvasó szinte a saját hátán érzi a tömegen átfurakodó felszolgáló könyökét, beszívja a parfüm és az izzadtságszag elegyét, és hallja a hangszórókból az éppen szóló zenét. Remeklés, amikor éjszaka egy szeretkező pár mellett a tv képernyőjének fényénél őrzik, arra készülvén, hogy a másik szobában alvó lány mellé feküdjön, a képernyőn a külföldi hírcsatorna a szarajevói rémségek képeit ismétli minduntalan, az újrajátszásokkal a televízió banalizálja a szörnyűséget, az olvasó pedig sejti, a másik szobában várhatóan zátonyra fut a szerelmi kaland. Amilyen hatásos valóságmegjelenítő a szerző, annyira erős képzeletábrázoló is. A főhős körül többször lelassul az idő, a valóságos események szinte kimerevednek, csak apró elmozdulásokkal haladnak, miközben a múlt, vagy egy másik, képzelt, esetleg vizionált jelen történései úsznak be a képbe, átveszik a valós idő ritmusát, majd kihalványulnak, és a lelassult folyamatok visszadöccennek eredeti tempójukba. Hasonlóan érzékletesek a regényben az álomleírások, különösen a szemtanúként átélt öngyilkosságot követő, halálfélelemmel teli álom, vagy látomás elbeszélése.
Nagy Abonyi Árpád ismeri az apró dolgok és a részletek értékét, elbeszélését, hangulatteremtését és prózájának ritmusát is az apróságok révén meggyőzővé, hitelessé. Az említett álomleírás rémülete például akkor teljesedik ki, amikor Kornél kártyavetéssel és horoszkópkészítéssel foglalkozó lakótársnője odavetett megjegyzéseket fűz az elbeszélt álomhoz. A nagy tömegjelenetek ábrázolásakor az elbeszélő ráközelít egy-egy momentumra, de úgy, hogy az nem mossa háttérbe a teljes panorámát, hanem ellenkezőleg, kiélesíti az összképet, s ugyanilyen fókuszmozgatással árja le a szövegegységeket. Ezt a tapasztalt és tehetséges elbeszélői rutint már első elbeszéléskötete, a Kosztolányi Esti Kornéljával úgyszintén kapcsolatban álló Tükörcselek is felmutatta, a kötet méltán érdemelte ki a Szirmai Károly Irodalmi Díjat 2004-ben. Ebben a novelláskötetben állította az ugyancsak első személyű elbeszélő, hogy a „szöveg és a szerző egyek”, a mostani regény szerint az elbeszélő is kitalált figura. Legyen így vagy úgy, a Budapest, retour kiegyensúlyozott nyelvi világa hiteles regényként működik, szerzője kiforrott alkotóként emelkedik ki a mű szövegéből.
