2022. szeptember 28., szerda

Tér és idő

Herceg János politikai gondolkodása 1945-ig (3.)

legelo

Pest különben Trianon előtt sem értette (nem csak most) az itteni helyzetet, mert nem volt aki megértesse vele. Igazából még az itteniek sem értették, élték meg igazából a Bácskát. Erdéllyel és Felvidékkel ellentétben, amelynek megvoltak a maga írói -- sőt még Szegednek is Tömörkény személyében, itt nem igen volt, aki reális képet festhetett volna. Az írók pedig 1906-tól, a Bács-Bodrog Vármegyei Irodalmi Társaság megalakulása után mást sem tettek, mint a polgári sznobizmus hatása alatt járták a vidéket, hogy „istenadta tehetségük erejével saját szűkebb hazájuk szellemi színvonalát mind magasabbra emeljék.1” Magáról Bácskáról csak a szerb Veljko Petrović szólt. Ezen a tájon Ady, Móricz és a Nyugat mozgalmáért néhány zsidó ügyvéden kívül az égvilágon senki sem lelkesedett. A szűklátókörűséggel keveredett allűr vezetett oda, hogy az itt élő értelmiség közösségvállalása felemásra sikeredett. Szavakban a vidékkel igen, de sorskérdéseit nem vették észre, színeit, hangulatát nem látták, nem érezték; táji karakteréről nem vettek tudomást. Úgy élt itt az értelmiség, mint valami gyarmattartó, aki számára ez a föld nem volt több a puszta térnél, ahol csak horizontálisan lehet és kell nézni, a mélységek és a magasságok viszont senkit sem érdekeltek2. Ezt a semmit pedig a kultúrának, a fővárosnak nem igen lehetett közvetíteni.

1 Irodalmi társaság a régi Bácskában, in: Kalangya, 1942. 9. sz. 385-389. p.

2 U.o.

Az egyoldalúság miatt húsz évnek ezelőtt e terület Budapest függvénye volt, s miután a trianoni határok elvágták az anyaországtól, egyedül volt kénytelen irodalmat, szellemi életet, közösségi intézményrendszert úgy ahogy pótolni és létrehozni, önmagát megtalálni és kiművelni, kapcsolatot teremteni az egyik napról a másikra uralkodóvá lett nemzettel. Tizenkilencben, amikor a hosszú vonatsorok a magyar tisztségviselőket vitték el a Délvidékről, sokáig tűnt úgy, hogy ezen a vidéken a magyarság napjai meg vannak számlálva, s ha a gondviselés nem kegyelmez, akkor egy emberöltő alatt kipusztul itt minden, ami magyar volt.1 Nem maradt már más csak a remény és a hit, mert a semmiből kellett máról-holnapra a megváltozott körülményekhez alkalmazkodó életet kialakítani.

Most, hogy a helyzet változott, s bár újabb szerepecsere történt, húsz év fejlődési síkját nem lehet megtörni, nem lehet mindent ott folytatni, ahol 1918-ban abba maradt. A magyarság a megváltozott helyzetben példát kell, hogy mutasson, mert a hazatért magyarok a saját bőrükön érezték meg az elnyomatást, s tudják, hogy amikor ragály tör ki a szervezeten, a legkisebb sejtek is felfokozzák védekezőképességet.

Az anyaországból jött hivatalnokok és köztisztviselők – az ejtőernyősök arroganciája, tudatlansága és fölényeskedése a visszatérés után gyorsan keserű csalódást, kiábrándulást hozott az itt élőknek. Magyaroknak és nem magyaroknak egyaránt. Hiszen az erőszak két évtizedében az itt kisebbségben élő magyarság elsősorban emberséget tanult. Tudja, hogy mit jelent a másodrangúság, mert a saját bőrén tapasztalta. Ezt az emberséget kell most gyakorolnunk a nemzetiségeinkkel szemben, nem eshetünk abba a hibába, hogy a sérelmeket erőszakkal toroljuk meg. Tudomásul kell venni, hogy az országban nem csak magyarok élnek. Szent István bár egy birodalmat hagyott ránk, de ezzel együtt megszívlelendő intelmeket is. A németek, szerbek, románok és szlovákok boldogulása ezek nélkül nem képzelhető el. A magyar nemzet nyája csak akkor tömörülhet egy akolba, ha abból a kisebbségek sem hiányoznak2. Ezért mondja ki Herceg az ellentmondást nem tűrő verdiktet: a decentralizáció soha nem volt olyan fontos, mint ma!3

Herceg János tisztában van azzal, hogy gondolatai nem találnak egyértelmű megértésre a politikai elitnél. Ezért érezte szükségét, hogy tőle szokatlanul egyértelműen fogalmazza meg tételeit, szintetizálja politikai gondolkodásának történelmi mozgatórugóit. Bár látszólag a fiatalokhoz4 szól, az felhívás egész magyar politikai elit számára, gondolatai sok helyen ma is aktualitással bírnak, ezért a teljes szöveg idézése kivánkozik ide: „A Délvidék sorskérdéseit, sajátos helyzetét az ország peremén ma különböző látószögekből nézik és magyarázzák. Az idősebb nemzedék egy része, amely a kisebbségi éveket átmeneti időszaknak tartotta, nem tudott és nem is akart beleszokni a megváltozott viszonyokba. Ezzel a magatartásával ébren tartotta a reményt az ifjabb nemzedék szívében is. De miután nevelése tisztán politikai volt, képtelen volt elhinni, hogy egy nép jogait nem csak politikai argumentumokkal lehet kivívni. Ezért nem tartott fontosnak semmi olyan munkát, amely a Délvidék művelődéstörténetét szolgálta, vagy szellemi és tárgyi arculatát próbálta megrajzolni.

„Minden kérdés megoldódott azzal, hogy újra Magyarországhoz tartozunk; ne fájjon a fejünk, majd gondunkat viselik.” Egyre többet halljuk ezt a beszédet, amely egyáltalán nem új, még a világháború előttről maradt itt, vagy talán még a millennium boldog mámorából, amikor a magyar könnyelmű fölénnyel hessegetett el magától minden bajt, s amikor a nemzetiségi kérdést elintézve látta Dungyerszki Gédó és Szemző Gyuszi vidám kártyacsatáiban. Hogy a történelem már itt előrevetette árnyékát, azt ki sejtette volna? Aki csak célzást mert tenni ilyesmire, arra nemcsak úgy ripakodtak, mint ünneprontóra, de könnyen sütötték rá a hazaárulás megszégyenítő bélyegét is.

Az anyaországi magyar a történelmi jogfolytonosság tudatában jött ide újra; hogy nem ismeri a vidékünket, azt ne is csodáljuk. De máris látja, hogy Herczeg Ferenc sima történetei és a bácskai legendák erőtlenek a gondűzésre.

Aztán itt vannak a tudatos öncsalók, akik hízelegve emlegetik a jó politikai vonalvezetést, és megkönnyebbülve lélegeznek fel, amikor elmondják, hogy a Délvidék nemzetiségeinek nagy része huszonhárom év alatt is hű maradt a magyar nemzeteszméhez, és türelmetlenül várta a felszabadulást.

Minek hazudni? Miért kell öncsalásba süppednünk? Miért kell a polgár reggeli pótkávéja mellé odacsempészni a gondatlanság édes mazsoláit? Miért kell az önbizalmat úgy erősítenünk, hogy lehunyjuk a szemünket?

A magyar államvezetés gondosságát és bölcsességét sokkal inkább megbecsüli az, aki nem azért dicséri, hogy sürgősen lerázzon magáról minden nyűgös feladatot, hanem sorskérdéseink őszinte megismerését kívánva, a saját erejével akar segítségére lenni az országos ügyek vezetőinek.

Mert igen is tengernyi munka vár elintézésre! Kulturális, népi, nemzetiségi egyaránt. Kutató- és szervezőmunka. A népek versenyében a magunk értékeinek felmutatása, hibáink és gyengeségünk beismerése és megjavítása. Mondjam-e még azt is, hogy a magyar öntudat erősítése?...

Nem riadót akarunk fújni, mert arra semmi ok sincs, hála Istennek, de állítsunk csak példákat magunk elé. A Délvidék helyzetének feltárása politikai, kulturális, gazdasági és etnográfiai téren huszonhárom év alatt olyan erővel folyt, ahogyan soha azelőtt. Ebben a munkában mi, magyarok is igyekeztünk kivenni részünket, sajnos nem eléggé. A kisebbségi magyar kultúrmunkás csak roppant nehézségek árán szerezhetett olyan adatokat, amelyek ennek a vidéknek magyar népi és történelmi jellegét bizonyították. Ha azután sikerült is ilyen adatok birtokába jutni, nem volt hely, ahol azokat feldolgozva a cenzúra átengedte volna. De ezenkívül a tudományos irodalomnak ez az ága sem volt nálunk eléggé kifejlődve. Nem volt elég felkészültségünk.

De senki se higgye, hogy a németek vagy a szerbek részéről öncélú tudományos munka folyt. Politikai jogaiknak kiharcolásánál nagy szerepet játszott úgy a délvidéki szerbeknél, mint a németeknél. S a nacionalizáló törekvéseket is ezzel a „tudományos” munkával igyekeztek alátámasztani. Gondoljunk csak Kirilovićra, Aleksa Ivićre, Stajićra és a többiekre.

Az elmúlt huszonhárom év alatt a Sprska matica abban látta hitvallását, hogy itt a szerb nemzeti szellemet minél jobban kifejlessze és megerősítse, hogy szoros egységbe zárja a délvidéki szerbséget, amelynek külön történelmi és szellemi nevelését, a magyaroktól és a németektől átvett hatásokkal is, mindig kihangsúlyozta. A matica mozgalmának lett következménye a Bošković Dušan által megszervezett szeparációs politikai párt. Belgrád ezt a politikai különállást már nem nézte jó szemmel, de úgy a Matica, mint Bošković Dušan pártja a nagy Jugoszlávia érdekeit szolgálta és a szerb nacionalizmust, azt senki sem vonhatta kétségbe.

A németek? Ki ne emlékeznék a Volkswartra, ki ne ismerné még ma is a Heimatskunde itteni munkáját? A németek megszervezése egy, a birodalom határain ugyan kívül fekvő, de a nemzeti közösséget valló keretben történik. Feldolgozzák az egész német népcsoport életét bevándorlásunktól napjainkig. Nincsen egyetlen egy olyan apró részlet, amely elkerülné figyelmüket. Gazdasági, kulturális, népegészségügyi szaporodási grafikonokat talál az ember a legkisebb falusi kultúrházban is. Amikor mi néhány év előtt a magyarság népegészségügyi viszonyait akartuk megismerni, a német Wüscht Johann munkáját kellett igénybe vennünk, akinek nem csupán népe adatai álltak rendelkezésére, hanem a jó összehasonlítás kedvéért a szerb én a német népcsoporté is. Így születtek meg a német egészségügyi szövetkezetek s velük párhuzamosan a felvilágosító munka.

Huszonhárom éven át nagy küzdelem folyt itt a népjogokért és azért, hogy e terület nemzeti jellegét meghatározzák. Ezt szolgálta a szervezkedés, kutatómunka, tudomány; ebbe a versenybe kapcsolódott be a magyarság is, sajnos elég későn. A magyar tevékenység a felszabadulás után erősen lanyhult. A Közművelődési Szövetség ugyan szép terveket dolgozott ki, de hogy egyéni munka mikor kezdődik, azt nehéz lenne megjósolni. Pedig minél előbb hozzá kell fogni a munkához.

A délvidéki magyarság első nemzedéke ma még kevesebb szükségét látja sorskérdéseinek megismerésének, mint azelőtt. Itt van azonban a fiatalság, amely más viszonyok között nőtt fel, s amely a nacionalizáló törekvésekkel sokkal erősebben találta magát szemben. Már az iskolában éreznie kellett, hogy másodrendű polgár; magyarságáért sokkal inkább kellett megszenvednie, mint az idősebb nemezdéknek. Ez az ifjúság éppen ezért fogékonyabb a korszerű és sajátságos helyzetünkből származó kérdések iránt. Ez az ifjúság közelebb került népünkhöz, s jobban meglátja azt a szellemet, amely az idők folyamán a Délvidéken kialakult, s amelynek hibrid egységét többfelől igyekeznek partikulárissá tenni.

Ebben az ifjúságban lehet minden reményünk! Ez az ifjúság állani tudja majd a versenyt és bizonnyal vállalja azokat a feladatokat is, amelyeket egyedül ő tud elvégezni.

Fiatalok! Délvidék Magyarországé, de ez a tudat nemcsak jó érzéssel tölti meg a szívünket; kötelességeket is rak vállunkra. Ápoljuk a délvidéki szellemet, mutassuk ki magyar történelmi múltját, mutassuk ki a magyar hatásokat a velünk együtt élő népre, erősítsük mi magunk is jogainkat azzal, hogy tiszteletben tartjuk a többi népcsoport jogait, de amit a történelem hagyott ránk és amit mi megőriztünk: hagyományainkat tovább adjuk az utánunk következőknek. Fiatalok, a ti munkátokat várjuk, a ti hangotokat akarjuk hallani, fiatalok, szóljatok!”

De az író nem beszélhet mindig világosan, egyértelműen és tisztán. Az ő hangja a kódolt beszédben érhet el a közönséghez, mert „munkáját, terveit álcáznia kellett, mint modern háborúban a harci eszközöket5. Herceg látja és érti a dilemmát, tudja, hogy a hatalom képviselői sosem zárkóztak el az irodalom elől, tisztában voltak és vannak annak jelentőségével, szerepével6, a közvéleményre gyakorolt hatásával, azonban vica versa – az írók körében ez a jártasság a politika terén már koránt sem jellemző7. Kállay miniszterelnök mondatait idézve saját gondolatait közli az olvasóval: „meg van kötve cenzúrával és más sajtószabályokkal a kezetek, lábatok, de a gúzst nem mi tettük rátok, hanem a megkötöttségeknek, a határozott célkitűzéseknek és irányoknak az a rendszere, melyben az egész mai világ él8.” Hogy Herceg János mit gondolt a megkötöttségről, a meghatározott, „egyenes célkitűzéskeről” és a világos célokról, azt már 1940-ben, a Pásztortűzben papírra vetette. S, még is – ismét Kállayt idézve: „ebben írónak lenni, ebben a csupa negatívumból álló világban tehetséggel, hittel, magyar szívvel és lelkesedéssel pozítivumot teremteni: ez a legnagyobb és legnagyszerűbb dicsőség, amely írónak általában, elsősorban magyar írónak adatott.9

1 Egy akol – egy pásztor, in: Kalangya, 1943. I. sz. 22-25 p.

2 u..o

3 Irodalmi társaság a régi Bácskában, in: Kalangya, 1942. 9. sz. 385-389. p.

4 Fiatalok, szóljatok!, in: Kalangya, 1942. 1-2. sz. 19-21. p.

5 Két város, in: Kalangya, 1944. 3. sz. 97-100. p.

6 Az író és az államférfi, in: Kalngya, 1942. 12. sz. 527-529. p.

7 U.o.

8 U.o.

9 U.o.