2022. szeptember 26., hétfő

Tér és idő

Herceg János politikai gondolkodása 1945-ig (2.)

hercegnm9

Az utolsó mentsvár az irodalom lett, melynek gyakorlatilag a semmiből kellett megszületnie. A merre, hogyan kérdése számos dillemát vetett fel. A Szenteleky köré tömörültek végül Jászi Oszkár 1922-ben a Becskereken a Fáklya című folyóiratban megjelent a Magyar kultúra decentralizációja1 című írásában foglaltak mellett indultak el. Az önkeresés, s ezáltal a couleur local programját tehát Jászi adta, aki úgy látja, hogy „bármily fájdalmas legyen is a magyarság mai helyzete, mely államisága egészét elveszítve, vagy – mint az utódállamokban uralkodó nemzetből nemzetiség sorsára jutott: mégis vannak az új helyzetnek olyan vonatkozásai is, amelyek reményteljes jelekként intenek a jövőbe. (...) A mesterséges, mechanikus, egybeolvasztani és asszimilálni akaró egységes gépezete (a Monarchiának – DZ.) megfojtott minden igazi népies autonóm mozgalmat. A perifériák magyarsága elrestült, passzívvá, önteltté és elbizakodottá lett. Mint uralkodó nemzet természetesnek találta, hogy a hegemónia sültgalambként állami tálakon szervíroztassék reggelijéhez. (...) Az uralkodó nemzetből küzdő nemzetiség lett, az elszakadt magyarságnak meg kell tanulnia a saját fejével gondolkodni, okosan számolni speciális viszonyaival s megalkotni az új magyar kultúrát, amelyre valóban szükség van. Az elszakadt magyarság szellemi élete nem lesz többé a budapesti melegházi palánták kiültetése, hanem a maga szűkebb hazája, a regionális élete helyi viszonyaiból fog organikusan felépülni.”

1 in: Fáklya, Nagybecskerek, 1922. január

A program tehát megvolt. Az irodalom szerepe ezután a szervezés lett: a teremtés és az összefogó erő, melynek első futárai az impériumváltás után Fekete Lajos és Csuka Zoltán voltak. A fő munkát aztán a patrícius származású Szenteleky Kornél végezte el. Szenteleky nagysága nem a teremtésben van, sokkal inkább az összefogásban, az alapok lerakásában, hiszen „a prózaíró nem érik meg könnyen és fiatalon, s ő már ifjúsága delén betegségével, a tüdőbajosok sajátos pszichózisával volt elfoglalva. A közeli halál aztán a felismert szerep eljátszását sürgette, gyorsan, lázasan kellett dolgoznia, összesűrítve cselekvési vágyát, hogy a hátralévő két-három év alatt minél többet valósíthasson meg belőle. A maga fájának gyümölcsét már nem várhatta meg, hát elültetett egy egész erdőt.” Szenteleky a szervezés révén teremtett irodalmat. Magyar irodalmat, mely nem szöveteiben, nem szellemében, hanem lelkében, nyelvében és öntudatában volt magyar. Ez volt a délvidéki magyar közösség túlélésének záloga, ez adta meg a születendő vajdasági magyar irodalom politikai alapját és magját. Ez adta meg egyben a végcélt is: a beolvasztási kísérleteknek történő ellenállást és a magyarság megtartását a jobb időkre.

Az író ebben az átláthatatlan és kiismerhetetlen helyzetben gyakran kényszerült a tanító, de a politikus szerepébe is1, neki kellett felvázolnia a hogyan tovább útját, mert nem csupán az a feladata, hogy szépirodalmi munkásságot fejtsen ki, s nem lehet csupán az elefántcsonttorony énekese: a teljes életet kell kifejeznie2. A couleur locale Herceg János felfogásában ezért több a helyi színek világánál és a lokális problémák megfogalmazásánál, nyelvi és retorikai zsonglőrködésnél, az egyben politikai program is: szellemi ön- és honvédelem.

A jól hangzó megállapításokon túl más tényeket is figyelebe kell venni. Erdéllyel, vagy a Felvidékkel ellentétben mi nem építhetjük évszázados hagyományokra kultúránkat, szellemiségünket, mert egészen egyszerűen nincsen mire. A török impérium alatt a középkori magyar állam szerkezeti struktúrája megsemmisült, a lakosság etnikai összetétele az évszázadok alatt helyrehozhatatlanul megváltozott, a polgárosodás és a török utáni magyar államkeret kiterjesztése itt nagyon rövid időre – 1867-1914-re korlátozódott. Ezért a Vajdaság egy külön világ, szerbek, magyarok, németek hazája, s az évszázados együttélés, a közös szocializáció miatt „a Vojvođanski zbornik mozgalma közelebb van hozzánk, mint bármilyen anyaországi mozgalom, ha nem is magyar, de vajdasági.3” Vagyis: a józan ész parancsa, hogy a túlélés érdekében megértsük az itt élő népek szellemiségét, elsajátítsuk az eltérő kultúrákat, lássuk a többiek tetteinek mozgatórugóit, keressük az együttműködés lehetőségét, hiszen az itt élő magyarok és szerbek mentalitása, életfelfogása a politikai szembeállítások ellenére is hasonlatosabb, mint a messzi tájakon élő vérrokonoké. De mi – s itt Jászi Oszkár gondolatai köszönnek vissza Herceg Jánosnál -- „még mindig tele vagyunk hazugságokkal, „kultúrfölénnyel”, csalfa ábrándokkal, mellett döngető, de suba alá búvó szájas magyarkodással és íróink mindezeknek a kliséivel... és meneküléssel a valóság elől. Vannak itt még olyanok, akik internacionális eszményképeket keresnek, „általános, emberit”, s hogy itt mi mindennek kellene emberinek lennie, azt nem veszik észre4.” A téves premisszák, a realitás nem felismerése miatt kell Herceg János szerint önmagunk szándékát, álláspontját, irodalmunk célkitűzéseit – és a mintát – revízió alá venni5, ha másért nem, hát a fenti megállapítás miatt: az itteni nép nem nyúlhat vissza történelmi eposzokhoz, hiszen a múlt itt legfeljebb háromszáz éves, eposzunk pedig nincsen6.

Ha ez helytálló, akkor a magyar szellem nem lehet öncélú és kizárólagos, ahogyan azt a szélsőjobb és a szélsőbal teszi. Herceg János egész életútját végig kísérő, fájdalommal teli megállapítás jelenik meg a mondatokban: „mi volt a véleményed tizennyolc éves korodban a világ rendjéről? Európáról és a társadalmairól, olvastad-e Marxot, és voltak-e zsidó barátaid? Ha igen, már nem lehetsz jó magyar. Ha hiszel az általános emberi szellem érvényességében, nem vagy jó magyar. Ha azt hitted, hogy Európa nem csak földrajzi egység, hanem különböző nemeztek és népek anyja, a civilizációnak egy egészen zárt és sajátos területe, már nem lehetsz jó magyar. Ha fejlődésedben többet akartál az öncélúságnál, ha útjaid nem voltak olyan „egyenesek”, mint az igazolóké, célod az életben nem olyan „világos” mint az övék; bűnös vagy, áruló vagy, megérdemled, hogy kiközösítsenek, megtagadjanak. És akik elítélnek, mit tettek eddig? Emlékezz vissza: ott ültek a kártyaasztalok mellett, a habzó sörök mellett, feltűrt ingujjal gurították a tekegolyót, és vasárnap délután szurkoltak kedvenc csapatuknak. Igen, igen. Ez volt az ő munkájuk, sem több, sem kevesebb. A magyar könyvet, testvérem, nem ők olvasták, a nemzet fogalmát sohasem akarták megismerni, helyzetünket senki sem vette oly komolytalanul, mint ők, a nemzet alkotó elemét pedig, a népet, megmosolyogták, röhögtek esetlegességén, megjelenését bárgyúnak tartották, és csak azt a parasztot ölelték keblükre, aki árvalányhajas kalappal, fokossal, Zerkovitz-nótát dalolva pattant eléjük7.”

@k = A Kalangya szerkesztője

Az impériumváltás első évében, a Bácska visszatérése után arra a kérdésre, hogy az eddigi koncepciót kell-e folytatni, igennel felel. A helyzet megváltozott, ezzel együtt a cél is, de a lényeg – a szerep, az nem. Továbbra is meg kell mutatni, hogy mi a Délvidék, az elmúlt húsz év mit alakított ki benne irodalmilag, szellemileg, művészetben és tudományban, de gazdasági és nemzetiségi téren egyaránt8.

A Délvidék bár visszatért az anyaországhoz, a múlt traumái miatt a kisebbségi emberben a szülőföld szeretete erősebb, mint azokban, akik addig is hazájukban élnek. „Az itt maradt magyarság árvaságában, elhagyatottságában szakított a nemzeti külcsínnel. Mélyebb, keményebb, konokabb magatartásra volt szüksége, hogy megőrizhesse anyanyelvét, nemzeti érzületét és mindazt, ami magyarrá tette. (..) A kisebbségi évek egy új magyar embertípust formáltak itt, akinek – az országban maradt átlagmagyarral szemben – cselekvési területe korlátozódott, de a láthatára kibővült. Ő a mélybe fúrt, mert sorsa kényszerítette erre, s hogy kincseket talált, az természetes.9

Ez az amit Budapest nem érthet meg, ezért fontos megtartani azokat az eredményeket, melyeket az elmúlt húsz évben e tájon keserves munkával értek el. Bár „a magyar haza felszabadított bennünket, de e vidék magyarságát mi őriztük meg10”, s éppen ezért az ezen a területen a velünk élő népeket jobban ismerjük, mint az anyaországi magyar. „Több közösséget is érzünk vele. Ezt a felszabadulás óta számtalanszor tapasztaltuk11. Ennek a területnek egységét biztosítani a mi feladatunk, és Magyarországnak arra a gyökerére, amely Délvidék földjébe kapaszkodik, a mi kötelességünk őrködni12.” Mert a mostani Délvidék, a Bácska nem az, ami a világháború előtt volt: nem csak a vidék magyarsága, hanem a szerb és a német is sem öntudatában, sem nemzeti érzésében, sem szociális gondolkodásában, összetartás tekintetében nem az, ami volt.

1 Múlt és jövő, Kalangya 1941. december; 4. sz. 205-208 p

2 A délvidéki szépmíves cég szerepe, in: kalangya, 1942. 12. sz. 568-571. p.

3 Cél és vallomás, in: Kalangya, 1938. 10. 449-456. p

4 U. o.

5 U.o

6 U.o.

7 Pásztortűz mellett, in: Kalangya 1940. 11. sz. 498-502. p. (Ki a magyar?)

8 Számadás, in: Kalangya, 1943. 12. sz. 563-565. p.

9 Két város, in: Kalangya, 1944. 3. sz. 97-100. p.

10 A Délvidéki Magyar Irodalom kisebbségi évei in: A visszatért Délvidék (Csuka Zoltán szerk.) Bp., 1941 Halász irodalmi és Könyvkiadóvállalat, 107-123. p.

11 Az április harcokban magyar adatok szerint 1435, szerb adatok alapján 3506 civil áldozat volt. Az ezt követő akciókban 10459 szerb telepest, zsidót és nemzethűség szempontjából gyanús magyart internáltak. In: A. Sajti Enikő: im. 172-175. p.

12 Múlt és jövő, Kalangya 1941. december; 4. sz. 205-208 p.