2022. augusztus 17., szerda

„A megfelelni nem tudás rettenetes börtöne”

drMáriás „szociohorror”-trilógiája

drmarias

drMáriás: Vigyázz, Karcsi c. festménye

.

Elkezdtem visszafelé olvasni Máriás Béla – drMáriás könyveit, hátha rálelek arra a forrásra, amiből lipót[1] című regényének letisztult prózája és meggyőző narrációja ered, ami nyomán az olvasó annak ellenére, hogy tudja, abszurdummal áll szemben, mindvégig biztos benne, hogy voltaképpen a valósággal szembesíti az író. Aki túloz ugyan, sarkítja a történéseket, de a fantáziája teszi elmondhatóvá a történetet, vagyis nem azért talál ki történetet, hogy elmondhassa, hanem azt találja ki, hogy miként mondhasson el olyan történeteket, amelyekkel mindennapjaink során találkozunk, de nem figyelünk fel azok mögöttes tartalmaira. Vagy éppen nem akarjuk észrevenni a bennünket bilincsbe verő mindennapi horrort.


[1] Noran Kiadó Kft., Bp., 2007

Először rossz helyre nyúltam. Az 1999-es szép a puszta[1] című grafikai és irodalmi gyűjtemény szövegeiben és rajzaiban is egy korábbi drMáriást mutat fel. Az utóbbi években készült „közéleti” képzőművészeti alkotásaival szemben, amelyekkel a bulvár-agymosás által kialakított ízlés- és értékficamra, a kollektív szociális-szellemi leépülésre reagál, itt még arc nélküli figurák jelennek meg rajzain, kalapok, zakók, székek, asztalok, antropomorfizálódásuk evolúciója során elvetélt tárgylények, a rémület karakteres projekciói, amelyekről Szombathy Bálint kimerítően értekezik drMáriás-monográfiájában[2]. A kötet persze csak a keresés szempontjából bizonyult „rossz helynek”, a versek és prózaszövegek a rajzokhoz hasonlóan már itt is magukon viselik a szerző abszurd világlátásának kivetülését, de ezen túlmenően egyéb kvalitásaikkal szólítják meg az olvasót. A kötet hátsó borítóján Parti Nagy Lajos szellemes ajánlásában ezek nyomán nevezi drMáriást „dadapetőfi”-nek, „gesztusművész”-nek, aki „eléggé társtalan dolgot művel”, például „versszénnel satíroz”, „nonszensz versarcrajzok” kerülnek ki keze alól, az így létrehozott, számos „boldog szomorú dalt” egybefogó „szcénakazal” pedig a „szénszószabadság” lobogóhordozójának műve. „Rendes alanyi költészet ez” – teszi hozzá Parti Nagy. S az abszurdot nonszenszbe transzponáló látásmód mellett az elbeszélői készség se hagyható figyelmen kívül – fűzhetjük tovább a gondolatot. És azt is hozzátehetjük, hogy a szövegekből és rajzokból megsejtjük a szerző rettegéseit, amelyek a későbbiekben emberi sorsokat elbeszélő műveiben képződnek meg.

A nyomozás tekintetében a szép a puszta kötettel szemben telitalálatnak bizonyult a lipótot egy évvel megelőző, ugyancsak a Noran Kiadónál megjelentetett, egy halott naplója[3] című regény felütése. Szemléleti, tartalmi és stiláris szempontból is ikerműnek lehet őket tekinteni. A lipót egy elmegyógyintézet lakóinak sínylődését, pozíciószerzési harcát, bukását és felemelkedését járja körül abszurd történések díszletei között. Az egy halott naplója pedig a mennyországba kalauzolja az olvasót, és a felvonultatott szereplők motivációja nem sokban különbözik az elmebetegekétől. Pontosabban semmiben.

A regény címe ugyan naplót ígér, de a regény a napló formai jegyei közül semmit se használ fel, folyamatos, első személyű, az időben folytonosan előre haladó elbeszélés, ami beszámol a történésekről és a beszélő álmairól, narrációjának tárgyilagossága és az elbeszélőnek a történet befejeződése fölötti meglepetése inkább azt a hatást kelti, mintha a főhős a memorizálás szándékával napról napra részletesen felidézné az aznapi eseményeket, így valamiféle belső naplóként funkcionál az elbeszélés.

A történet szerint a nyomtatványboltban dolgozó elbeszélő egyik reggelre meghal – amin nem lepődik meg különösebben –, majd a város többi halottjával buszra száll, és hosszú utazás után a mennyországba jut. Itt aztán a meglepetések sora várja. A mennyország voltaképpen egy roppant áruházlánc, az újonnan érkezett halottak szörnyű büntetések fenyegetése mellett rabszolgaként dolgoznak, hogy kielégítsék a fogyasztói berendezésű társadalom igényeit, vagyis a vásárlókra rásózzanak minden szemetet, a cégvezetésnek pedig biztosítsák a lehető legnagyobb profitot. A játékszabályok elfogadása mellett haladni lehet a szamárlétrán, de a jobb körülmények csak gyorsabban pörgetik a mókuskereket, kiszállni nem lehet belőle. Vagyis hősünknek (majdnem) sikerül. Annyira vágyódik családja és földi élete után, hogy amikor a mennyország áruházlánc vezérigazgatójává lesz, hatalmas pusztítást és káoszt idéz elő, megszerzi az isten, a sátán és az ősanya jóváhagyását és visszatér a Földre. De győzelme csalóka: istennek csak a „reset” gombot kell megnyomnia számítógépén és nyomban helyreáll a birodalom rendje, hősünknek pedig már első földi hajnalán rá kell jönnie, hogy az égiek nem engedték el.

A mennyről kialakított kép nyomán egy emberöltővel ezelőtt még vallásgyalázás vádjával perbe fogták volna a szerzőt. Csakhogy ennek a regénynek semmi köze a valláshoz. Igaz, hogy a pokol képét vetíti a mennyországra, Dante poklához hasonlóan itt is ikonikus helyek jelölik a bűnök tanyáit, ahol a kényeztetés, a jólét, a boldogság helyére a kínzás, a megaláztatás és a szenvedés lép, ahol isten egy kielégítetlen játékigényű vénember, sátán – mert ő is a mennyekben lakozik – kielégítetlen munkamániás adminisztrátor, az ősanya pedig egy kielégítetlen nemi vágyú behemót nőstény, de mindez nem a mennyország világa. Még csak nem is annak az állításnak az apológiája, hogy a mennyország és a pokol voltaképpen olyan, amilyennek elképzeljük és amilyenné mi magunk tesszük, hanem a mindennapjaink leképzése. A multinacionális vállalatok által diktált kereskedelem alapú világ, ami a fogyasztást a még több fogyasztás lehetőségébe vetett reménnyel jutalmazza, ahol az előbbre jutás alapfeltétele a gátlástalanság és a cég iránti lojalitás. Rémregény, aminek mi magunk vagyunk a szereplői, de nem drMáriás írt bele bennünket ebbe a regénybe, csak megmutatta nekünk, voltaképpen mekkora horrorba is csöppentünk. A földi félelmekből és reményekből ácsolt mennyei javítóintézet, a lélekláger, a mennyei áruházlánc lényege szerint a remény illúziója által gerjesztett reménytelenség otthona, ahol még a halálban történő megbékélés reményét is eltörölte a realitás: „Itt senkit semmi sem érdekelt, csak az állandó ésszerűségverseny, a büntetéshegyek és a feladattengerek. A félelem mindent kitöltő hatalma, melyben az értelem maradt utolsó börtönőrnek egyetlen feladattal, hogy fenyegetésével újabb és újabb reményt keltsen a legreménytelenebb helyzetet is viszonylagos jóként állítva be, hogy félelmében a sok halott tovább reménykedjen, s egy pillanatra se tűnjön véglegesnek a kilátástalanság, ne tudjanak teljesen, a legvégső mélységig elkeseredni, hogy még a legbutább hazugságban is tovább reménykedve, pillanatnyi halálukban nem látva kiutat, egy jobb halálban reménykedjenek.”

Sodró erejű próza, ami nem csak világképében tükröződik a következő, az elmekórház falai közé képzelt történetben, hanem az abszurd történések mellett egymással rokonítható figurák, egy-egy emberi alkat, morális lény, lelki típus alaköltései és mindennapjaink legszörnyűbb rémségei is megjelennek úgy az egy halott naplója mint a lipót magával ragadó elbeszélésében.

Végül megtaláltam az átkötést a kép és szöveg fúziója[4], valamint a regények között: a novellafüzérből épített regényt, a 2004-es Lomtalanítást[5]. Itt már híre-hamva sincs dadapetőfinek, a lelkes szócsavarásnak, ismétlésekkel történő nyomatékosításnak, viszont itt van a higgadt, szinte szófukar elbeszélői nyelv, a szociális érzékenység, mögötte vélhetően az egzisztenciális félelem is, az abszurdba átszédülő realizmus, a közelhajolás az elesettekhez, és az a sajátos látásmód, ami átjárót nyit a valóság és a rémálom között. Hangütésében és témájában is előzménye a rá következő két regénynek. A Lomtalanítás egy százéves ház lakóinak története, azoké, „akik nem szabadulnak a háztól, a háztól, mely önmaga lepusztult kórháza és orvosa, foglya és börtönőre lett megannyi társával az utca képén.” A házban és a történetekben lakozók között ritkább és lazább a kapcsolat, mint a regények szereplői esetében, mindegyik egy sajátosan egyedi horrortörténet középpontja, s drMáriás ezeket a történeteket lakásról lakásra járva az olasz neorealista filmnyelv modorában tárja fel az olvasó előtt, aki, ha esetleg ugyancsak hátrafelé nyomoz a szerző köteteiben, rájön, a bérház ugyanaz, mint a mennyországi áruházlánc és az elmekórház, „a megfelelni nem tudás rettenetes börtöne”, „a reménytelenség bugyra”. Vagyis a pokol bugyra, aminek képzete trilógia alakzatába vonja a három regényt. A Lomtalanítás zárójelenetében a lakókat kiköltöztetik a bontásra ítélt épületből, s azok, egyéb megoldás híján beköltöznek a pincébe, ahol viszont már berendezkedett egy náluknál is elesettebb pária. A lakók ütlegekkel űzik el a pincefoglalót, a pokol őslakosát, hogy berendezkedhessenek a pincerekeszekben, és nyomorúságos életvitelük folytathatóságába vetett rendíthetetlen reményük illúziójába burkolózva azzal vigasztalják magukat, hogy történhetett volna rosszabbul is.

drMáriás elbeszéléseiben kevés dolog fordulhatna még rosszabbra, az élet aligha mutathatná még alantasabbnak magát. Dantei vízió lenne-e e trilógia, vagy inkább „szociohorror”[6]? Szerintem a rendszerváltás utáni esztendők reális szociális félelmeinek elemi erejű kivetítése.


[1] Kalligram–iNteRNeTTo, Pozsony-Budapest, 1999

[2] drMáriás képzőművészete. Írta és szerkesztette Szombathy Bálint. A38 Kulturális Kht. – Magyar Műhely Kiadó, Bp., 2007

[3] drMáriás: egy halott naplója. Noran Kiadó Kft., Bp., 2006

[4] a szép a puszta kötet

[5] Konkrét Könyvek Kft., 2004

[6] Kereszturi Tibor a Lomtalanítás fülszövegében,