A joghurtba fojtott tartomány

Ma húsz éve államcsíny volt Újvidéken

Purger Tibor

2008. október 6., 00:00

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Ma húsz éve is tudtuk, hogy romlott, sőt mérgezett a joghurt, amivel a lefizetett csőcselék közönséges gyarmati provinciává süllyesztett egy fejlett alkotmányos tartományt. A részeg hordák „antibürokratikus forradalma” az erőszak műve volt, a történelem szeméttelepéről akkortájt előráncigált, Milošević-féle pártállamé, amely tisztességes módszerekkel nem tudta elérni, hogy egy kétmilliós közösség lemondjon magasszintű autonómiájáról. Legális és legitim alkotmányviták helyett így bolsevik stílusú leszámolással buktatta meg Vajdaság pártvezetőségét, ami után kártyavárként omlott össze maga a tartomány önállósága is.

Tudtuk, de mégsem tudtunk ellenállni – mi vajdaságiak –, mert zsigereinkben erőszakellenesek voltunk. És azok is maradtunk. Innen származnak örökössé keményedő erkölcsi dilemmáink.

Vajdaság a délszláv háborúk évtizede és az azóta eltelt nyolc esztendő tisztulási folyamata ellenére sem kapta vissza azokat a jogosítványait, amelyekkel az 1974-es szövetségi alkotmány felruházta és a föderáció (az elszakadás jogát kivéve) egyenrangú tagjává avatta. Azokat, amelyek alapján – Trianon óta először – valódi fejlődést tudott biztosítani magának gazdasági, politikai, kulturális és szinte minden más téren, az ismert korlátok ellenére is.

A nyolcvanas évek tartományi pártvezetése sajnos nem volt képes ideológiai szinten is követni ezt a haladást és – a koszovói fejlemények miatt nacionalizmusba süllyedő szerb pártállam követelőzéseinek kivédése érdekében, de túl gyáván – saját maga is a paranoia határáig fokozta az esetleges helyi „elferdülések” utáni kisstílű nyomozgatást. Ahelyett, hogy minél több szövetségest gyűjtött volna maga köré otthon és az ország nyugati részeiben. 1988-ra felismerte ugyan az igazi veszélyt – amely az agresszív belgrádi akadémiáról jött, nem pedig a horgosi orgonahangversenyről – de addigra késő volt. Olyannyira, hogy még a magyar közéleti személyiségek között is akadt olyan, aki inkább Milošević tartományromboló alkotmány-követeléseit támogatta, mintsem hogy részt vegyen a mégoly szerény vajdasági politikai ellenállás szervezésében.

Újvidéken dőlt össze az a Jugoszlávia, amelyben a kisebbségeknek is valódi esélyük volt. És győzött a szerb nacionalizmus láncos kutyáinak csaholó falkája (hogy történelmi dühünkben a bolsevik szóhasználattal illessük annak legutolsó európai csökevényét), ami negyedmillió halálos áldozatot követelt a rákövetkező másfél évtizedben. Tisztességtelen hála lenne, ha hozzátennénk, hogy „szerencsére nem mifelénk”.

Mindennek ma is isszuk a levét – különösen mi magyarok. Bocsánat, de szűkebb Szerbia polgárait nem tudom sajnálni: ők voltak a többség, ők nem álltak ellen saját dúvad vezérüknek. Az egykori nyolc szövetségi egységből hét azóta saját állammá szerveződött, sőt az egyik közülük már az EU elnöki posztját is sikeresen betöltötte – amilyen szintű elismerésre még a „minta-rendszerváltó” Magyarországnak is várakoznia kell. Csak Vajdaság maradt ebek harmincadján.

Ráadásul kisebbségi társaink ebben a tartományban, a szlovákok, a horvátok és a románok régóta kettős állampolgárok lehetnek, ha akarnak, méghozzá úgy, hogy nem kell elhagyniuk szülőföldjüket. Csak a vajdasági magyarok nem nyertek sokat, vagy egyenesen semmit, az elmúlt két évtizedben – hacsak újra meg újra fellobbanó pártmarakodásaink „demokratikus lehetőségét” nem számítjuk annak.

És persze Vajdaság egésze sem nyert semmit – mert többsége még mindig nem képes kiállni saját egyéni és polgári érdekei mellett. A most készülő tartományi alapokmány – akármilyen „nagy eredménynek” is tüntethető fel valamiféle hiper-reálpolitikai retorikával – mégsem több, mint egy fakó léggömb. Minthogy ennek a „statútumnak” az „alkotmánnyal és a törvénnyel” mindenkor összhangban kell lennie (nem véletlen, hogy a tartományi parlament nem törvényeket hoz majd, hanem csak „határozatokat”), a belgrádi parlament egyetlen fős szavazattöbbséggel bármelyik pipahuja előtt fél perccel kiszúrhatja, áthúzva mindent, amit Vajdaság kétmilliós társadalma esetleg nagynehezen kiizzad.

A kérdések egyszerűek, mégsincs rájuk könnyű válasz: Mit ér a reálpolitika, ha minimális eredményekhez vezet!? Kell-e, szabad-e a minimális eredményekkel beérni, csak azért, hogy „szalonképesek” legyünk? És hol van a minimális eredmények elfogadhatóságának határa!?


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége