2024. április 25., csütörtök

Nem a víztől menekülnek

A Köves víkendtelepülés Újvidék részét képezi, a hétvégi házak a több száz lakást összezsúfoló, óriási lakótömböktől alig félórányi járásra épültek. Az elmúlt évtizedek során ezt a szerény, csendes hétvégi övezetet mindig a nyugalom, a megértés oázisaként éltük meg... mostanáig. Az árvízveszély kapcsán szerdán körsétát tettünk itt, arra voltunk kíváncsiak, hogy az itt nyaralók, az itt élők hogyan készülnek az áradatra, hogyan védekeznek a Duna ellen. A beszélgetések során azonban a nem kimondott szavakat is figyelmesen végighallgatva azt szűrhettük le, hogy ebben a közösségben a Duna okoz talán legkevesebb gondot.

Fotó: Ótos András

Fotó: Ótos András

– Igaz, hogy a víz a múlt század 70-es, 80-as éveiben legfeljebb tízévente egyszer öntötte el a települést, most meg szinte minden második nyáron, de ez nem igazán zavar bennünket. Ez is beletartozik az itt élésbe, mondhatnánk azt is, hogy megszoktuk – mondták többen is, egyértelmű tehát, hogy az itt élő, szépérzésű újvidékiek nem haragszanak igazán a nagy folyóra.

Másképp tekintenek viszont azokra akik, minden kérdés, engedély vagy belegyezés nélkül idepofátlankodtak lakókocsijaikkal, megfúrták és megcsapolták a vízvezetéket, megnyesték a villanykábeleket, vagy azokra, akik annak idején, amikor státusukból kifolyólag lehetővé tették számukra, aprópénzért felvásárolták a telkeket, és most tízszeres áron árulják ezeket. Azokat sem kedvelik túlzottan, akik víkendháznak csúfolt, kacsalábon forgó, internetes kapcsolattal ellátott kamerarendszerekkel őrzött palotákat építenek a folyó partján, azokat, akikhez a tősgyökeres köveslakók szólni sem mernek, mert abból csak baj lehet... A kicsiny házak közül sokra már kiakasztották az „eladó” feliratot, a szomszédok azt mondják, biztos elegük lett abból, hogy a Duna minden második évben kiönti őket. Valószínűbb azonban, hogy az új szomszédokból lett elegük, az olyanokból, akik majd megveszik placcukat, nyomtalanul eltakarítják a rajta lévő faházat, helyére hollywoodi stílusú villát emelnek. A település egyre inkább veszíti korábbi, horgász-természetbarát arculatát, egyre több a méregdrága, sipító klímájú luxusautó, felhúzott ablaküvegeik mögött veszélyes pofát vágó „üzletemberek” pöffeszkednek, fürdőgatya-aranylánc, műnépzene, vízi robogók...

Na de kanyarodjunk vissza körsétánk eredeti témájához, az árvízhelyzet feltérképezéséhez. Ottjártunkkor a víz még nem árasztotta el teljesen a Kövest, csupán az alacsonyabb részeken épült víkendházak pincéit, földszinti részeit lepte el. Azok a helybeliek, akik szívügyüknek érzik a település sorsát, önszerveződtek, és gátépítésbe kezdtek. Abból az anyagból, homokból és zsákokból építettek, amelyet az önkormányzat biztosított számukra, az illetékesekre azonban nehezteltek amiatt, hogy nem szerveztek meg semmit.

– Ideöntötték a homokot, iderakták a zsákokat, és lényegében azt mondták: csináljatok, amit akartok, mi a magunkét megtettük – hallottuk a kaláka résztvevőitől.A töltés alól már szivárog ki a talajvíz, a ház földszintjén lévő dolgokat felvittük az emeletre. 2006-ban és 2010-ben is voltak nagy áradások, de ezt megelőzően nem voltak nagyobb gondjaink a vízzel. 2006-ban az emeleti részbe is befolyt a víz, akkor 746 centi vízszintmagasságot mértek. A Köves az árvízvédelem alá nem tartozó területek közé tartozik, de ettől függetlenül a város mégis segít az árvízvédelemben – mondta egy nyugdíjas újságíró kolléga, aki már évtizedek óta a Kövesben tölti nyarait. Azelőtt csak magyarok laktak itt, most már minden elszerbesedett, csak direktorok, orvosok, pénzesek vannak itt. Nem olyan, mint, volt, azelőtt csak a „pecárosok” voltak itt, köztük én is, de hiába, most már hal sincs. Azelőtt olyan szép halakat fogtunk, most már nincs semmi se – panaszolta egy idősebb halászember, aki '82-óta él a Kövesben.

Ottjártunkkor éppen a földieprét mentette, nagy cserepekbe tette, és kettesével cipelte fel a ház felső emeletére.

– Két napja mindent felvittünk, csak a vasdolgok maradtak lenn. Már kellett volna meszelni, még jó, hogy ez elmaradt, majd kifestünk, miután visszahúzódik a víz – mondta.

Egy másik köveslakó dróthálót feszített ki a kapura és a kerítésre, azt mondja, így kevesebb szemetet hord be a víz, utána kevesebbet kell takarítani.

– Nem sajnálok semmit, a zöldön kívül! Törjön be akár 20 ablakom is, nem bánom, csak a kertem maradna meg – mondta.

Az egyik fényűző villa tulajdonosa homokzsákokat hozatott, körbeépítette házát, valószínűleg „csak az a fontos, hogy az enyém megmaradjon” gondolattal vezérelve.

Egy valamikori kerékpározónő vízparti lakókocsiját három évvel ezelőtt is elöntötte a víz, egy hónapra lakhatatlanná vált.

– Árvíz után átmosunk mindent, és mintha mi sem történt volna, minden visszaáll a helyére. Még így is olcsóbb itt élni, mint benn a városban fizetni a lakbért. Ha visszahúzódik a víz, felemelem téglákra a lakókocsit, már megvettem az építőanyagot – hallottuk Mirjanától, aki arra a kérdésre, hogy miként vészeli át a telet egy lakókocsiban a Duna partján, azaz, hogy mivel fűt, tömör választ adott: nem fűt. Sportoló volt, túlélőtúrákon vett részt, a szelíd, alföldi telektől nem ijed meg.

Látogatásunk idején a Duna vízállása 578 centiméter volt, a csúcs Bajánál volt, a tájékozottabb köves-lakók tudják, hogy áradáskor a vízszint naponta 25-30 centit emelkedik.

– Bezdántól egy-másfél nap kell Újvidékig, szerintem a magas vízállás el fog húzódni, de nagyon magas vízszinttől nem kell tartanunk. Egész biztos nem lesz olyan vízállás, mint amilyen még nem volt, 6-6,5 méterig kalkulálunk, legfeljebb 7 méterig. 1965-ben a csúcs Újvidéknél 7 méter 78 centi volt, ennyi biztos nem lesz. Ha most eléri a 7 métert, az is rendkívülinek fog számítani. Az itteni Duna-szakaszon széthúzódik az árhullám, az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy inkább hosszabb ideig tart a magas vízállás, de nincsenek olyan kimagasló értékek, mint mondjuk Budapesten. A Gellérthegynél keskeny a Duna medre, ott feltorlódik a víz, itt másmilyen a meder. Ha meg esetleg bekövetkezik valahol egy gátszakadás, akkor az még könnyít is a helyzeten – hallgattuk egy helybeli magyarázatát.

Nyitókép: Fotó: Ótos András