Amikor 2005-ben Barack Obama szenátor egy ominózus nevű törvény meghosszabbítása ellen szavazott, aligha sejtette, hogy nyolc évvel később már az ő elnöki képmását vegyítik elődjéével, és hogy a kentaurportrét „George W. Obamának” kereszteli el a liberális Huffington Post. Miután a mindenre elszánt jobboldali ellenállás nemhogy nem tudta megakadályozni Obama újraválasztását, sőt csak növelte népszerűségét, az elnök ellenfelei az elmúlt hetekben botrányok és mondvacsinált botrányok csiholásához folyamodtak. De miután azok is inkább csak bolhaköhögésre hasonlítottak, Obama „bűneinek” lajstromára felkerült egy olyan tétel, amelyet látszólag nem az ellenzék, hanem a józan külföldi és amerikai sajtó indított el: a totális lehallgatások ügye.
De mielőtt továbbmennénk, érdemes ezt az utóbbi félmondatot pontosítani, mert valójában nem „totális lehallgatásról” van szó, hanem annál valamivel kevesebbről – és jóval többről.
Eddig is tudtuk, hogy az amerikai biztonsági szolgálatok minden egyes nemzetközi telefonhívásra „odafigyelnek”, 2001 szeptember 11-ike után pedig hatványozottan is. A londoni Guardian és a Washington Post e heti írásai alapján (az ott közzétett államtitkok egy „elégedetlen” titkos ügynöktől származnak) azonban kiderült – és az amerikai kormány illetékesei órákon belül elismerték –, hogy a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) nemcsak a külföldi, hanem a belföldi telefonbeszélgetésekről is „térképet” készít, vagyis pontosan nyilvántartja, hogy melyik telefonszám (vezetékes vagy mobil, nem számít) melyik másik számmal mikor kapcsolódik össze, hanghívás, SMS vagy másfajta adatátvitel formájában.
Ennél is továbbmenve, a kilenc legnagyobb internetes szolgáltató (Microsoft, Yahoo, Google, Facebook, PalTalk, AOL, Skype, YouTube és Apple) teljes kapcsolati naplójához állandó hozzáférése van az államnak. Pontosan tudja, ki mikor, honnan, milyen módon lépett be, regisztrált, továbbított adatokat, szöveget, hangot, videót stb. Ha tudjuk, hogy a legnagyobb telefon- és kábeltársaságok egyben a legnagyobb internetkapcsolat-szolgáltatók is, akkor nem nehéz feltételezni, hogy a hálózati forgalom 90-95 százalékáról részletes naplót vezetnek a biztonsági szervek. Például arról is, ahogyan ezt a jegyzetet az alulírott szerző péntek délben egy e-mailhez csatolt Microsoft Word fájl formájában elküldi a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségének.
Érdekes módon ennek a „botránynak” a kipattanását nem követte a jobboldali kongresszusi tagok felháborodása. Éppen ellenkezőleg, többen is részt vettek a biztonsági szolgálatok eljárásának védelmében. Persze nem meglepő ez, hiszen a totális kommunikációs térképezést alapvetően olyan törvények teszik lehetővé, amelyeket még George W. Bush elnöksége alatt hoztak, a szeptember 11-ikei terrortámadások nyomán.
A legátfogóbb törvénynek már a címe is ijesztő, amelyet ügyesen próbáltak álcázni a szinte minden nyelven érthető USA PATRIOT Act névvel. Csakhogy ez a – pontosan így, nagybetűkkel írandó – törvénycím nem azt takarja, amit mond, hanem a következő angol (zárójelben magyar) elnevezés betűszavaként áll össze: Uniting and Strengthening America by Providing Appropriate Tools Required to Intercept and Obstruct Terrorism Act of 2001 (Az Egyesítjük és erősítjük Amerikát a terrorizmus feltartóztatásához és akadályozásához szükséges megfelelő eszközök biztosításával 2001-es törvénye – nem kell a fordítást hibáztatni, az eredeti is nyögvenyelős! A törvényről részletesen olvashatunk a szerző A Birodalom odavág c., 2004-es könyvében, amely a Magyar Szó kiadásában jelent meg – a szerk. megj.)
Ez az a törvény, amelyet Obama még szenátorként ellenzett, de elnökként már nem. Felmerül a kérdés, mi történt a – jobboldal által ultraliberálisnak bélyegzett – politikussal. Vajon a hatalomittasság vezette-e idáig, vagy valami más. Obama legutóbbi vonatkozó beszéde (két héttel ezelőtt írtunk róla) arra utal, hogy az elnök nagyon is vívódik, miközben ezekben az ügyekben titkos döntéseket kell hoznia. Ez azonban még nem menti fel a felelősség alól, ha kiderül, hogy alárendeltjei visszaélnek a Bush-törvények által biztosított felhatalmazásokkal.
A helyzetet alaposan ismerők – Obama és Bush emberei egyaránt – úgy magyarázzák a kiszivárgott titkos műveleteket, hogy a totális kommunikációs térképezés csak és kizárólag a kapcsolatok ún. metaadataira vonatkozik – tehát arra, hogy melyik szám és cím (telefon, illetve számítógép) melyik másikkal mikor és hogyan állt kapcsolatban. Arra nem terjed ki a biztonságiak felhatalmazása, hogy a kommunikáció tartalmát is megismerjék, illetve felhasználják. Ha arra is szükségük van, akkor további titkos bírósági jóváhagyást kell kérniük, a gyanút valószínűsítő adatok beterjesztésével. A titkos bírói eljárást is törvény tette lehetővé, illetve kötelezővé.
Hosszas fejtegetésre és elképzelhető terrorista forgatókönyvek magyarázatára lenne szükség ahhoz, hogy körülírjuk, hogyan teszi lehetővé ellenséges cselekmények megismerését és felgöngyölítését az ilyesfajta kétütemű hírszerzés. Az ügyekbe belelátók szerint már nem egyszer vezetett sikerre az eljárás olyan támadási tervek megakadályozásában, amelyekről a nyilvánosság sohasem szerzett tudomást.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A kormány tehát állítólag törvényesen cselekszik – a „botrány” teljes egészében törvényes eljárásokból csiholódott –, ám mégis felmerül a gyanú, hogy nem botrányos-e maga a törvény, amely az állam ilyen méretű „belelátását” engedélyezi a polgárok egymás közötti információcseréjébe.
Ennek felgöngyölítéséhez higgadt politikai vitára lesz – lenne! – szükség, amely nem a jobb- és baloldal vészes megosztottságából fakad, hanem annak a gondos feltérképezéséből – biztonsági szolgálatoktól függetlenül –, hogy mit nyer és mit veszít az állampolgár saját államának majdnem totális felhatalmazásával. Ha a demokráciát ilyen eszközökkel lehet csak megvédeni, akkor vajon mennyit ér maga a demokrácia, hol vannak a határai – és hol a kiút ebből az orwelli világból? Ha egyáltalán még létezik.
„Damned if you do, damned if you don’t” (Kárhozatra vagy ítélve, akár cselekszel, akár nem) – ez a politikus sorsa, és minél elvszerűbb az illető, annál nagyobb a rá leselkedő veszély. Obama nyilvánvalóan többszörös csapdába esve vette át a kormányzást – de eleinte feltehetőleg azt tartotta nagyobb veszélynek, ha megbízatása alatt újabb hatalmas támadás éri az országot. Ezt ugyan sikerült elkerülni vagy megakadályozni – de örök kérdés marad, hogy milyen áron – hogyan torzította el a túljátszott paranoia az amerikai értékrendszert.
Nem valószínű, hogy ezt a kérdést egyhamar meg tudjuk oldani. Obamának mindenképpen erkölcsi kötelessége lenne mandátuma befejeztével, hogy ezekről elmélkedjen és a nyilvánosság elé tárja gondolatait arról, hogyan lehetne összeegyeztetni az emberi szabadságjogokat és a demokráciát a társadalom önvédelmi szükségleteivel.
