Milyen intézkedésekkel kellene csökkenteni a költségvetési hiányt?
A közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak befagyasztásával: (10%)
Elbocsátásokkal az állami szektorban: (74%)
További adónöveléssel: (4%)
Egyelőre még nincs szükség drasztikusabb intézkedésekre: (10%)
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) májusban Belgrádban járt küldöttségének kellett rádöbbentenie a szerb közvéleményt arra, hogy nagy a baj. Ha ugyanis nem történnek meg az évek óta halogatott strukturális átalakítások és lép életbe a nadrágszíj-politika a közkiadások területén, akkor előbb-utóbb az államcsőd reális veszélyével kell szembenéznie az országnak. A vészmadarak már most az államcsőddel riogatnak, de a közeljövőben ez még nem valós fenyegetés. Ha azonban semmi sem változik, ha tehát tovább folytatódik a népszerűtlen intézkedések meglépését halogató populista politikai irányvonal, akkor a szerbiai államcsődről viszonylag rövid időn belül mint reális lehetőségről beszélhetünk.
A Fiskális Tanács tagja, Nikola Altipamarkov jegyezte meg ennek kapcsán, hogy az IMF egy tanulmánya szerint azon tranzíción áthaladó államok, amelyeknek GDP-arányos államadóssága meghaladta a 60 százalékot, „ilyen vagy olyan” formában többségében mind csődbe jutottak. Csak kevesüknek sikerült elkerülnie a szomorú végkifejletet. Hozzátehetjük: fájdalmas lépések megtétele nélkül senkinek sem sikerülhetett.
Szerbia államadóssága már meghaladta a hatvan százalékot, egy évtized sem kellett hozzá, hogy a régió egyik legkevésbé eladósodott országából a legeladósodottabbak közé „verekedjük” fel magunkat. E téren a térségben csak északi szomszédunk, Magyarország előz meg bennünket 80 százalékos államadóssággal, de ha nem pusztán csak a két számot vetjük össze, hanem a mögötte álló gazdasági erőt is, akkor a magyarországi 80 százalék kevesebb a szerbiai 60-nál, mert erősebb, versenyképesebb gazdaság, jó külkereskedelmi mérleg és nem utolsósorban 3 százalék alá leszorított költségvetési hiány áll mögötte. Szerbia viszont a jelenlegi helyzet szerint egy költségvetési hiányát egyelőre megfékezni nem képes, iparilag leépült ország, ahova a külföldi tőke sem szívesen teszi be a lábát. Szándéknyilatkozatok aláírásából nincs hiány, ezekből a politika részéről nagy sikerként kommunikált befektetési szándékokból azonban csak kevés válik valóra. Akik pedig jönnek, és adják az hitelt – oroszok, kínaiak, azeriek, arabok –, azok a folyósított kölcsönök fejében megkövetelik, hogy az ő cégeik építsék az autópályáinkat, vasútjainkat, az ő mozdonyaikat, vadászgépeiket vásároljuk, az ő vállalatuk szállíthassa a gázt Szerbiába, s az övéké lehessen a bőven termő vajdasági föld még szétosztatlan maradéka. Egyet adnak, hogy kettőt tehessenek zsebre. A kiszolgáltatott országoknak ez a csöppet sem vigasztaló helyzete veti az államcsőd árnyékát Szerbiára.
Mit jelent egyébként az államcsőd? A közfinanszírozás összeomlását. Azt, hogy nincs miből kifizetni a nyugdíjakat, a közalkalmazottak bérét, azt, hogy az állam képtelen elvégezni közfeladatait, finanszírozni az egészségügyet, az oktatást stb., s hogy nem jut külföldi hitelekhez. Ez az összeomlás, amint Altipamarkov utalt rá, többféle formát ölthet. A kilencvenes években a hiperinfláció idején, bár nem államcsődnek neveztük, tulajdonképpen ezt éltük át. Mivel üres volt a kassza, mert kellett a pénz a háborúzáshoz, ezért az állam beindította a pénznyomdát, ami pedig az inflációnak adott soha nem látott lendületet, s végül eljutottunk oda, hogy a foglalkoztatottak és a nyugdíjasok kaptak is pénzt, meg nem is: folyósították ugyan a béreket, de ha nem rohantak vele azonnal a boltba, megeshetett, hogy már egy kiló kenyeret sem vehettek egész havi keresetükön.
Mit lehet tenni az államcsőd elkerülésére? A válasz egyszerű: az államháztartás helyreállításához vagy növelni kell a bevételeket, vagy csökkenteni kell a kiadásokat. A megvalósítás már közel sem ennyire egyszerű.
A bevételnövelés adónövelést jelent. Elbírna-e a rogyadozó szerbiai gazdasági szféra egy jelentősebb adóemelést? A válasz egyértelműen nem. A bevételnövelés másik forrása a külföldi, multinacionális cégek teherviselésének a megnövelése lehetne, de meg merné tenni ezt a lépést a Dačić-kabinet, amit az Orbán-kormány meg mert, és amiért el is verték rajta a port a demokrácia közveszélyévé kikiáltva a magyar államvezetést és annak a főjét?
A kiadáscsökkentés, a nadrágszíj-politika életbe léptetése a közszférában dolgozók béreinek és a nyugdíjaknak a befagyasztását vagy csökkentését követelné. Elbírná-e a már így is éhkoppon élő szerbiai átlagnyugdíjas a juttatásainak a további mérséklését, és politikai értelemben túlélhetné-e az a párt ezt a lépést, amelyre rávetülne e döntés ódiuma? A kormányfő nem véletlenül jelentette ki sietve, hogy a nyugdíjak csökkentéséről szó sem lehet.
Be lehetne fagyasztani a közszférában dolgozók bérét is, és utána szembenézni az oktatásban foglalkoztattak, a rendvédelmi munkások, a hivatalnokok elégedetlenségével és vélhetően állandósult sztrájkjaival.
Rendbe lehetne hozni a veszteséget veszteségre halmozó közvállalatok gazdálkodását is, de mi lesz akkor a pártérdekkel, amely a közvállatokra mint pártprédára tekint?
Csökkenteni lehetne a közszférában dolgozók számát is, csak utána legyen erő szembenézni az e miatti tiltakozással, ráadásul nagy számban azok részéről, akik legközelebb állnak a párthoz, lévén, hogy munkahelyeikhez is a pártkönyvecske révén juthattak.
Egyik döntést sem lehet könnyű (párt)szívvel meghozni. Kérdés, hogy a jelenlegi kormányban megvan-e ehhez a szűk pártérdeken felülemelkedni képes államvezetői bölcsesség és bátorság.
