Nyolc személyt tartóztattak le a rendőrök a múlt héten az úgynevezett Galenika-ügyben. Mert ebben az országban csak így emlegetjük a bűnözést vagy a rá utaló jeleket. Ilyen vagy olyan botrány, ügy és maffia (építészeti, autópálya és így tovább).
Na de nézzük a Galenika gyógyszergyár ügyét, ahol három esetre terjed ki a nyomozás. Egyrészt, a cégvezetőség 11 szobrot vásárolt, nem kevesebb mint kétmillió euróért. Ezen alkotások esztétikai értékéről annyit tudni, hogy a zimonyi önkormányzat nem volt hajlandó azokat közterületen kiállítani. A másik vonalon 10 millió euró értékben rendeltek olyan nyersanyagokat, amelyekre nem volt szükségük, az ügylet számos közvetítő vállalaton keresztül zajlott le, vaskos províziók kifizetésével. A legérdekesebb azonban mégis a harmadik ügy. A Galenika ugyanis 2,5 millió euró értékben szállított gyógyszereket egy újvidéki cégnek, amely ezért soha nem fizetett. Jelzálogként felkínáltak egy épületet, amelynek értékét hússzor túlbecsülték.
Ez egy ügy a számos közül, amelyek eljutottak végkifejletükhöz, de még számtalan hasonlót tudnánk felsorolni, amelyekben az a közös, hogy magas tisztséget betöltő személyek sokszor a legprimitívebb módon sikkasztanak el súlyos milliókat, eközben pedig nem riadnak vissza a hamisítástól, megvesztegetéstől, fantomcégek alapításától sem. Amellett, hogy az átlagember fel sem tudja fogni az ilyenkor röpködő összegek nagyságát, felmerül egy kérdés is: ki vagy kik állnak az ilyen emberek mögött, miből gondolják ők, hogy soha nem fordul úgy a kocka, hogy egyszer felelősségre vonják majd őket ezekért az ügyekért.
Mert egy dolog nyilvánvaló. Akár a Galenika, akár mondjuk a nagybecskereki Jugoremedija gyógyszergyár, akár meg a szabadkai Azotara/Azohem cégek ügyeiről van szó, szinte biztosra vehető, hogy a háttérben áll valaki az aktuális politikai hatalomtartók közül, aki védi az igazgatók, menedzserek, üzletemberek hátát, nyilván nem érdek nélkül.
Mindezen dolgok hátterében pedig az a rabló-magánosítási modell áll, amelyet Szerbiában patrióta privatizációnak neveznek. A 2000-es változásokat követően Zoran Đinđić ajtót nyitott a nyugati, elsősorban a német és az amerikai beruházók előtt, mert lényegi reformokat akart, és tisztában volt vele, hogy a gazdaságnak friss, külföldi tőkére van szüksége. Miután őt eltávolították, jött Koštunica, és vele együtt a népnemzeti ideológia, amelynek volt egy gazdasági vonala is. Ennek lényege pedig a következő: nem kell a gyárakat a külföldieknek eladni, inkább adjuk el saját üzletembereinknek, akik majd jó gazda módjára bánnak velük. Az eredményt pedig mindannyian ismerjük. 2004-től napjainkig elenyésző mennyiségű külföldi tőke áramlott be Szerbiába, azok közül pedig, akik bejöttek, néhány már el is ment. Csak összehasonlításképp: 1989 és 2008 között Szerbiában a közvetlen külföldi beruházások értéke 15 milliárd dollár volt (ebből is négy milliárd a mobilszolgáltatók eladásából), ugyanebben az időszakban Horvátországban pedig ez az összeg 23 milliárd, Bulgáriában 41 milliárd, Romániában pedig 58 milliárd dollár volt.
A legtöbb gyárat a mi „jó gazdáink” vették meg, sokszor több évi lefizetésre, amelyre bankhitelt vettek fel, majd egy-két év után nem törlesztették tovább. Addigra túladtak azonban az adott vállalat raktárkészletén, elzálogosították a gyár ingatlanjait, földjeit, amiből saját felhasználásra hiteleket vettek fel, majd amikor már nem volt mit lenyúzni a gyárakról, vették kalapjukat, kabátjukat, és vissza se néztek.
Szinte mindenki tud legalább egy ilyen történetet. Jött egy gazda, aki aztán a cég terhére limuzint vásárolt, hitelt vett fel, saját fantomcégével üzletelt, amelynek ilyen módon átjátszotta a privatizált gyár vagyonát. És természetesen mind a mai napig szabadon jár-kel a világban.
Egy másik ügy a napokban vádemelésig jutott. Saša Dragin mezőgazdasági miniszterként rendeletet hozott arról, hogy állami tulajdonrésszel (is) rendelkező vállalatok, birtokok kedvezményesen vásárolhatnak műtrágyát. Ennek jelentős részét a pancsovai Azotarából három-négy vállalat vásárolta fel, amelyek feláron továbbadták azt, ezzel milliós károkat okozva az államnak.
Napjainkban divatos gazdasági fogalom a P. P. P., amely a public-private partnership rövidítése, ez magyarul a köz- és a magánszféra együttműködését, vagyis közös beruházásait jelenti. A szerbiai viszonyok között ez a fogalom is eltorzult annyira, hogy a P. P. P. alatt valami olyasmit értünk, aminek értelmében a magánszféra szereplői a közszférában magas pozíciót betöltő ismerősön keresztül mindenféle előjogokhoz jutnak, saját hasznukra fordítják a közvagyont, és természetesen mindezekért a hajuk szála se görbül. A szerbiai P. P. P. rövidítés ennek megfelelően a következőt fedi: Patrióta Parazita Privatizáció.
