…csakhogy merőben más körülmények között, mint azok a vadászok, akik a télen az egykori Szögedi Nagytáj szajáni zsombékos, sásos, nádas területén taposva hajtották föl a vaddisznók eddig még nem tapasztalt népes kondáját. A marsallnak annak idején könnyű dolga volt, hiszen magaslesről, karosszékből, váltópuskákkal lődözhette az egymás után érkező, jól megtermett feketevadat. Ha jól emlékszem, három évvel halála előtt az egyik nyugat-bácskai vadaskertben, élete utolsó diplomáciai vadászatán, úgyszolván halomra lőtte a terelőnyíláson csak egyenként átférő vadat.
De ugorjunk vissza Szajánba, ahol a vadászok jó harminc évvel ezelőtt lőtték az első arra tévedt vaddisznót. Ezután váltóvadként gyakrabban előfordult, és ma már szaporodik is. A tavaly elhunyt Sebők István húsz évvel ezelőtt malacait szoptató kocára bukkant az Aranka-patak közelében húzódó fasorban, széllel szemben haladt, így a koca nem vette észre.
Gyakran felmerül a kérdés: hogy került a bánsági síkságra a vaddisznó? Hát úgy, mint ötven évvel ezelőtt az őz; kiköltözött az erdőből. A biológusok meg a tapasztalt vadászok állítják, hogy az őzet gyakran háborgatták a favágók, ezért elhagyta az erdőt, a nagy búzatáblákon pedig még a szúnyog se zavarta. Közben beindult a nagytáblás kukoricatermesztés, s télire is maradt az őznek élelem. Erősebb és szaporább lett, gyakoribbá vált a kétgidás őzsuta, és az erős agancsú bak is. Évek óta sok aranyérmes őzbakot terítékelnek a Bánságban, és egyre több külföldi vadász hagyott érte szép pénzt.
A vaddisznó napi több tíz kilométeres vándorlása közben tapasztalta, hogy ha átmégy a hullámtéri erdőt szegélyező töltésen, amögött terített asztal fogadja. Szaporább lett, és egyre messzebbre elvándorolt, majd meg is telepedett, különösen ott, ahol halastavakat létesítettek, mint például Szaján, Hódegyháza, Padé, Tiszahegyes, Feketetó és Homokrév határában. A muzslyai határban ugyan nincs halastó, de már negyven évvel ezelőtt kétszáz kilónál nehezebb vadkanokat lőttek. Itt a végeláthatatlan nádasokban szaporodik, de a Tisza széles hullámterén is biztonságban érzi magát. Olyan sok van már belőle ott is, hogy a nagybecskereki község vadászegyesületei tavaly száz egyed kilövésére kaptak engedély, s ebből a muzslyaiak két alkalommal kilőtték a nekik megszabott egyedszámot.
Az első nagynak mondható bánsági vaddisznóteríték bő húsz évre vezethető vissza, amikor Tűri Tibor egyházaskéri vadász tizenegy süldőből álló kondának eredt a nyomába, és tízet kilőtt belőle. A hódegyházi nagy kiterjedésű zsombékos erekben meg a halastavak nádszegélyében legalább három évtizede szaporít a vaddisznó, lesből és hajtásban lövik sikerrel. Nem vadászmese, hanem tény: van itt olyan vadász, aki az utóbbi tíz évben ötven vaddisznót lőtt. A csókai község vadászai csupán tavaly mintegy kétszáz egyedet hoztak terítékre.
A szajáni határban megrendezett hajtóvadászat terítékéből kiderült, hogy állományritkító és fajjelleg céljából is kívánatos az állománycsökkentés. Ugyanakkor a Micsiz József Attila által rendezett vadászat terítéke akár történelmineg is nevezhető. Azért, mert egyszerre tizenkilenc vaddisznót lőttek, de állítólag, ugyanennyi kitört a hajtásból, mert az elállók figyelmetlenek voltak. Ez a hatalmas teríték nemcsak az elejtett példányok méretében, hanem színezetében is tarkállott. Ez annak a következménye, hogy a vidékre települt újgazdagok egyike, aki a szajáni halastavakat vette birtokába, tanyáján házisertést tenyésztett, amelyeket kicsapta a határba. Ivarzás idején a kocák odavonzották a vadkanokat, és így tenyésztek ki a feketefoltos, a feketecsíkos meg a házidisznó világos szőrzetét öröklő egyedek. Ezeket – a fajjelleg megőrzése érdekében – válogatás nélkül lőni kell! Ellenkező esetben egy alfaja alakulthat ki a már egyébként is síkságivá vált vaddisznónak, holott a minőség érdekében a visszavadítás a helyes.
