Délkelet-Európa, azaz a Balkán legnagyobb agrárrendezvényeként emlegetik. Állítólag Európa öt legnagyobb ilyen jellegű eseményeinek egyike. Az idén jubilál. A születésnapja 1931. március 14-e, ekkor tartották ugyanis az első mezőgazdasági vásárt és jószágkiállítást Újvidéken. Ennek ellenére csak 80 éves, de hát ez nem megy csodaszámba. A magyarázat a kétéves „megfiatalodásra” pofonegyszerű: a világháború idején két alkalommal nem rendezték meg. 1940-ben költözött a mai helyére, ahol most is tartják. A hivatalos adatok szerint évente átlagosan félmillióan látogatják. Igazi hétalvó: az év folyamán csak kilenc napot tart nyitva, a többit „átalussza”, a jövő évi eseményre való készülődéssel tölti, legalábbis ezt állítják, akik belőle élnek, s állítólag jól megélnek. A neve sincs kőbe vésve: hol vásárként, hol kiállításként emlegetik.
Nem találós kérdés a fölvezetés, már ennyiből is ki kellett derülnie, hogy a dióhéjban fölvázolt „életút”, az újvidéki Nemzetközi Mezőgazdasági és Élelmiszer-ipari Kiállítás életútja. Árumintavásárnak is mondják. Mi azonban csak mezőgazdasági vásárnak becézzük. Az újvidéki jelzőt nem is kell hozzátenni, hiszen ez a „mi vásárunk”.
Legtöbbünket, akinek életében valami köze volt a földműveléshez és az állattenyésztéshez, emlékek fűzik hozzá. E sorok íróját is. Igazi vásári hangulat jellemezte még a hetvenes évek közepén, amikor először jártam a vásáron. Ma már némiképp megkoptak a színei és ízüket vesztették az ízei, de lehet, hogy csak az idő múlása láttatja így velünk. A múlt megszépül, s az időtáv ridegnek és hiányosnak tünteti fel a mát az egykorvolttal szemben.
A színek, az ízek, a hangok: ez a három az, ami leginkább megmarad és újból fölidéződik az embereben a vásárok kapcsán. Igazi vásári színkavalkád jellemezte a mezőgazdasági kiállítást a hetvenes években. Ma sincs ez másként. Rostélyon sült kolbász, húslepény, nyárson forgó húsok ínycsiklandó illata terjengett a levegőben. Ma sincs ez másként. Minden rögtönzött vásári étkezdénél zenekar és a bejáratnál álló pincérek csalogatták a megéhező és megszomjazó vendéget, hogy térjen be egy kis időre. Ma sincs ez másként.
Ma sok minden más. Annak idején, a hetvenes évek közepén, a vásári napokon közlekedési rendőr irányította a forgalmat. Ma a villanyrendőr végzi ezt a munkát, őt pedig a vidékről jött gyerekek nem csodálhatják úgy meg, mint a karját karmesterként lengető, füttyögő egyenruhást. Annak idején rendre gyorsfényképet készítő fotósok akaszkodtak a látogatókra a bejárat előtt, és mekkora csoda volt akkoriban még az azonnal elkészülő fénykép! Ma szinte minden látogató kezében digitális fényképezőgépet látni. Annak idején ördöghinták és mindenféle körbeszáguldó ülőalkalmatosságok, elektromos autók, flippergépek várták a gyerekeket. Olyan volt ez, vagy még olyanabb, mint a legigazibb falusi búcsúban. Ennek már nyoma sincs. A kicsik legföljebb pónilovon lovagolhatnak.
Vásári bóvliból sem volt hiány. Az otthon maradt asszonyt is meg lehetett lepni a neki való vásári ajándékkal a csinos fazekaktól kezdve a művesen font kosarakig, meg hát az ember is meglephette magát ezzel-azzal, hogy ne csak a sör essék jól a nyarát kereső tavaszi melegben. Kaszából, fenőkőből, ásóból, kapanyélből sem volt hiány. Hogyisne kellett volna a parasztnak a jó kapanyél, májusban, a kapálási szezon kezdetén. Kinek kell ez ma már, amikor kapást már csak mutatóban látni a földeken? Mára már a paraszt is kivesző fajta lett, földművesnek vagy gazdának nevezik. Vagy mezőgazdásznak. És miért is ne lehetne ebben a modern világban a földműves mezőgazdát, amelyben a kapát használó földművest biotermelőnek kezdik el nevezni. Ez is éppolyan szakmai hangzású kifejezés.
A kapanyél vásári hiánya az egyik legkifejezőbb jelképe a négy évtized távlatában végbement gyökeres változásnak az agrárium világában. Ez a mezőgazdaság már nem az a mezőgazdaság, amit negyven évvel ezelőtt volt, mások a szereplők és a főszereplők, a béresek és az urak, de mások az igények, elvárások és a szabványok is, amelyeket újabban tanúsítványoknak és uniós elvárásoknak neveznek. A mezőgazdasági vásár azonban még mindig itt van velünk és nekünk. Minden májusban szélesre tárja kapuit a látogatók előtt. Érdeklődőkből, vásárlókból sincs hiány, ha mások is az igények. Kell ettől meggyőzőbb bizonyíték a nyolcvanadik életévébe lépett agrárkiállítás életképességére?
A hazai forgalmazóknak köszönhetően a világ legismertebb mezőgépgyártói minden májusban bemutatkoznak Újvidéken. A szerbiai politikusok is itt vannak a vásáron minden évben, méghozzá rendszerint legmagasabb állami szinten képviseltetik magukat. Ők azok, akik megnyitják a rendezvényt, újabban már nem is egyszer. Legutóbb is ezt történt. Pénteken a vásári jubileum alkalmából tartott díszülésen az államfő volt a díszvendég. A szerb sajtó egy része erről úgy számolt be, hogy megnyitotta az újvidéki 80. Nemzetközi Mezőgazdasági és Élelmiszer-ipari Kiállítást. Másnap ez ismételten megtörtént, ekkor a kormányfő volt az „elkövető”.. A szokásos szónoklatok is elhangzottak. Ismét hallhattuk, hogy a mezőgazdaság Szerbia nagy fejlődési esélye.
Addig mondják, míg egyszer a lehetőségből valóság lesz. Talán ez is a cél.
