A múlt héten, beleértve a hétvégét is, Újvidéken tartózkodott a magyarországi úszózó versenyhorgászok színe-java. Az itt-tartózkodás – felületes szemlélő számára – abban merült ki, hogy végigülték a csatorna bal partját, és nézték a jobb part betonját. Valójában azonban szemük el sem hordott a palaszürke rézsúig, tekintetük megtorpant a túlpart felé félúton. Vagy valamicskével közelebb, attól függően, hogy abban a pillanatban hol álltak úszóik.
A jeles különítmény érkezése kettős célt szolgált. Elsődleges célja a Magyarországot az elkövetkező világversenyen képviselő csapat összeállítása; a fellépő tizenötből hat alkotja majd a válogatottat. Másodlagos, ám nem mellőzendő, a helyszínnel való ismerkedés, tekintettel arra, hogy az idei világversenynek ez a pálya lesz a színhelye.
Pillanatnyilag nem az érdekel bennünket, ki kerül be a válogatottba, azt úgyis látni fogjuk, amikor sor kerül rá. Ennél sokkal fontosabb a hazai berkekben kibontakozó – mondjuk így – véleménykinyilvánítás.
Tekintettel arra, hogy a szóban forgó halfogás versenyszerű műfajának jeles hazai képviselői is vannak, meglehetősen gördülékenyen tető alá került annak a lehetősége, hogy a szomszéd válogatottjelöltjei itt döntsék el, ki a legény a rakóson innen. Az előkészületek, a selejtezők idején a konkurrencia ugyanis takaréklángon ég; kenyéririgység nincs; ha szakavatott külhoni egyének vallatják a vizet, és technikamustrát tartanak, annak a házigazda is hasznát lát(hat)ja. Ennek tudható be, hogy az itteniek ismét bebizonyították, vendégfogadás tekintetében ki a legény az óvilági gáton. Ezzel (is) magyarázható, hogy a magyar különítmény álló héten át vallathatta a csatorna – horgászszemmel nézve – kétségbeejtően vékony halállományát. Ugyanakkor – Szénási Béla szavaival élve –, nem árt tudni, hogy világbajnokot akkor is avatnak, ha a zsákmány 2-3 darab ujjnyinál nem nagyobb hal; a történet arról szól, hogy adott körülmények között ki tud többet fogni a rendelkezésre álló halkínálatból, bármilyen is az.
Ami a válogatóverseny részvevőinek világbajnoki címgyűjteményét illeti – a teljesség igénye nélkül, mert máskülönben olyan hosszúra nyúlna, mint a bölcsőde mosodaszámlája –, elég ha annyit mondunk, hogy csupán Magyar Szilárdnek és Walter Tamásnak különböző alapon fél tucatnál több világbajnoki címe van. Ennyi titulusviselőt a tartományi székváros régen látott egy tagban.
Ebbe kapaszkodott bele a hazai versenyhorgász-közvélemény.
A magyar példát szó szerint példaértékűnek minősítve, feltette a kérdést, hogy a hazai úszózóversenyzőknek miért nem adottak a feltételek ahhoz, hogy a leendő versenyszínhelyeken döntsék el, ki kerül a csapatba. Ennek a kérdésnek a felvetése azért is jogos, mert a hazai úszózóversenyzők az utóbbi évek során igen jól szerepeltek világméretű versenyeken. Lásd: Čigra, felsorolás mellőzve.
Hazai berkekben eluralkodott általános vélemény szerint ugyanis az örökösen esélyes angolok, a szabályszerűen jól szereplő olaszok... megszorítására képes magyarok mellé ezen a téren felsorakozhatnának a szerbiai versenyzők is. Képességeik ismeretében ez nem hazabeszélés, nem szurkolói handabanda, hanem tárgyilagos ténymegállapítás.
A történet arról szól, hogy az akár haveri, akár a kiscserkészi alapon tető alá hozott magyar terepvallatás szerbiai vízterületen azért nem kopintódik le a hazai úszózóversenyzés megmondói által, mert nem adják meg hozzá a rávalót.
Bár napokat töltöttünk a magyar különítménnyel – az edzések alatt a végsőkig kommunikatívak voltak, a verseny alatt azonban hallgattak, akár a hal! –, nem kérdeztük meg tőlük, mennyibe került nekik ez a kiruccanás. És azt sem, honnan merítették a (feltételezzük nem kevés!) rávalót. A szponzorok, a támogatók beszervezésének és az általuk folyósított támogatás összege és mibenléte felől érdeklődni illetlenség, ezért nem tettük. De nem a falvédőről jöttünk le, ezért tudjuk, hogy ilyen van. És tudják ezt a hazai úszózóversenyzők világában is. Konkrétan azt, hogy a lehetőségek ellenére itthon ilyenből nincs – elég.
Az elkeseredésnek, a bírálatnak, a nemtetszésnek... az kölcsönöz táptalajt, hogy mindazt, amit a szomszéd képes megtenni – akár a szomszédban is –, azt a hazai történések megmondói itthon nem képesek tető alá hozni. Pedig kölcsönösen van honnan/kitől tanulni. A szomszédnak a vendéglátótól, a vendégnek a házigazdától. És ki lesz a ludas (itthon), ha a példa parlagon marad?
