2024. március 29., péntek

Diktátorok és hamiskártyások

Aleksandar Vučić Szerbia legnépszerűbb politikusa, aki a felnőtt korú lakosság nem kevesebb, mint 77 százalékának a támogatását élvezi. Ez messzemenően a legnagyobb támogatottság, amit ebben az országban valaha is mértek. Közvélemény-kutatások 1989 óta készülnek, de ha lett is volna ilyesmi korábban, érthető okokból akkor sem lehetne mérvadó adat, hogy Tito mekkora népszerűségnek örvendett. Az elmúlt két évtizedben két embernek volt kiugró popularitása, ám azok meg sem közelítették Vučić mostani eredményét. Milošević 1995-ben a boszniai vérontásnak útját álló daytoni békeszerződés aláírása után „tetőzött”, 33,5 százalékkal, az őt a trónról letaszító Vojislav Koštunica pedig 44,5 százalékig emelkedett. A második helyen egyébként Ivica Dačić kormányfő áll, szintén tekintélyes 64 százalékos támogatottsággal.

Na és itt álljunk meg, ebből a perspektívából vizsgáljuk a Vučić-jelenséget. A jelenlegi politikai élet két legfontosabb szereplőjéről van szó, akiket akár párhuzamba is állíthatunk egy korábbi „páratlan párossal”, Koštunicával és Đinđićtyel. Az október 5-e utáni időszakban Koštunica volt az, aki égre-földre esküdözött, hogy Szerbia normális ország lesz, Európáról beszélt meg fejlődésről, közben pedig a Milošević-rezsim néhány áttáncolt embere által ellenőrzése alá vonta a biztonsági szolgálatokat, közben meg a bulvármédián keresztül ellenlábasát a maffia embereként igyekezett feltüntetni. A másik oldalon viszont Đinđić volt az, aki „kimondott dolgokat”, aki felgyűrte az ingujjat és nekiállt rendet tenni az országban. Ennélfogva az ékesszóló, a problémákat kerülgető Koštunica népszerűsége az egekig szökött, miközben Đinđić, aki arról beszélt, hogy dolgozni kell, le kell szállni a földre, le kell nyelni a békát, jóval elmaradt mögötte. A Magyarzó Pistikénk által „Magvas Vójónak” becézett államfő hamiskártyás volt, aki addig adta a „pókerarcot”, amíg csak tehette, de miután sarokba szorították, megmutatta igazi arcát és szembefordult Európával, a legvérmesebb nacionalista bújt elő belőle. Đinđić meg… nos, ezt tudjuk.

Itt érkezünk el a párhuzamhoz. Aleksandar Vučić hatalomra kerülésekor beszerzett egy szemüveget, tekintélynövelés céljából. Első dolga volt a hadsereg és a biztonsági szolgálatok feletti ellenőrzés átvétele. Majd következett a hangzatos beszéd a korrupció elleni harcról, Európáról, fejlődésről. Letartóztatta a gazdagságával és monopolhelyzetéből adódóan a lerongyolódott emberek zsírján megtollasodott és a népet leginkább irritáló mágnást, Miškovićot, és az előzőt kormány leginkább korrupciógyanús tagját, Oliver Dulićot, miközben Koszovóval egész egyszerűen nem foglalkozott. Sőt, egy adott pillanatban Dačićot a jelenlegi leghírhedtebb és legkeresettebb bűnöző, Darko Šarić bandájával hozta összefüggésbe. Ez idő tájt a szocialista elnök „kimondott dolgokat”, a mennyei nép földre szállásáról beszélt, a Koszovóval kapcsolatos hazudozás befejezéséről, meg minden olyasmiről, ami árthat az ember népszerűségének.

A dolgok jelenlegi állása szerint Vučić cinkelt lapokkal játszik. Egyelőre nem végezheti ki riválisát, mert most még egymásra vannak utalva, de ez csak idő kérdése. Az már Dačić politikai rafináltságát tanúsítja, hogy végül belerángatta a haladó elnököt is a koszovói ügy megoldásába. Vučić szándéka egyértelmű. Dörzsölt politikusként ő is ismeri annyira a szerb szavazópolgárok pszichéjét, hogy tudja, megvan az arra való hajlam, hogy egy önjelölt vezérre Messiásként tekintsenek, vállukra kapják és körbehordozzák. Erre játszott rá a bűnüldözéssel, a jobb életről szóló mesékkel és az egész populista körítéssel.

Ha elődjein nézünk végig, akkor megállapíthatjuk, hogy Tito és Milošević diktátorok voltak. Olyan államférfiak, akik mögött hatalmi apparátus állt, amely rájuk hallgatott. Ők mindketten kézben tartották a dolgokat. Hogy a teljhatalommal mit kezdtek és az hova vezetett, láthattuk. Ezzelszemben Koštunica közönséges hamiskártyás. Volt és maradt is. Népszerűsége csúcsán sem tudott annyi hatalmat a kezében összpontosítani és nem volt akkora autoritása, hogy diktátorrá válhasson.

Ha e két opció perspektívájából szemléljük a mai helyzetet, azt kell megállapítani, hogy Vučić inkább az első kategóriába tartozik, vagyis erre hajt. Pártja népszerűsége akkora, hogy egy soron következő választáson akár abszolút többséghez is juthatnak. Az erőszakszervezetek, a biztonsági szolgálatok a kezében vannak és a nép is el van tőle bódulva. Igaz, hogy ködöt árul, de valószínűleg valamilyen kábító gázt kevert bele.

Reális az esélye annak, hogy Vučić is diktátori magasságba emelkedik és Miloševićhez hasonlóan ő is majd csak akkor mutatja ki a foga fehérjét, ha már ő lesz ég és föld ura. Az már csak rajta áll, hogyan használ ki egy ilyen abszolút hatalmat. Sajnos, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ellenzék nélküli, korlátlan hatalommal rendelkező politikusoktól sok jót nem várhatunk. Kizárólag abban bízhatunk, hogy mielőtt még Vučić mennybe menne, kénytelen lesz színt vallani és a bódító gáz hatása is elmúlik, a fejek meg némileg kitisztulnak. Ellenkező esetben egy olyan kártyajátékot kezd a haladó elnök, amelyben rajta kívül másnak nemigen osztanak lapot.