A magyarság újabb kori történelme során – különösen vészhelyzetek közeledtén – gyakran merült fel a patetikus kérdés: mi a magyar? Szekfű Gyula, a második világháború előtti polgári Magyarország kétségtelenül legjelentősebb történésze 1939-ben vaskos kötetbe szerkesztve jelentette meg a korszak tizenhárom mértékadó művészének és tudósának, köztük Babits Mihálynak, Kodály Zoltánnak, Keresztury Dezsőnek, Viski Károlynak, Zsirai Miklósnak olvasmányos esszékben, elmélyült tanulmányokban kifejtett válaszait. A könyvben a magyarság önképéről éppúgy szó esik, mint a külföld rólunk alkotott, nemegyszer előítéletesen torz nemzetkarakterológiai látleleteiről. Konfliktusokkal teli közép-európai ittlétünk során vádak és dicséretek bőségesen teremtek: mások szemében voltunk vad ázsiai hordák, de a szabadság bajnokai is – a mindenkori politikai érdekeknek és hangulatoknak megfelelően.
Van azonban másfajta, a fentinél tárgyilagosabb, noha kevésbé látványos „nemzetkarakterológia” is. Például mindaz, amit egy-egy nyelv szókincse őriz meg szinte geológiai lenyomatként egy másik nyelvről, egy másik népről vagy etnikai csoportról, kultúrájáról, eszközeiről, találmányairól akár olyan formában is, hogy állat-és növényfajtákat, használati tárgyakat, fogalmakat nevez meg róluk, mert eredetüket valamiképpen hozzájuk köti. Mindez a magyarban sem szokatlan, gondoljunk csak az oroszsalátára, a franciakulcsra, a rácrétesre és a svédacélra, vagy arra, hogy mit értünk azon (és abból), ha, példának okáért, az előadó értelmesen nem magyaráz a témájáról, viszont annál hevesebben görögöl.
Nem tudom, folytatott-e bárki is ilyen irányú vizsgálódást, én azonban kíváncsiságom kielégítésére fellapoztam néhány szerb, szerbhorvát és horvátszerb szótárt: mit értettek és értenek déli szomszédaink azon a fogalmon, hogy „magyar”, lett légyen szó főnévi, melléknévi, netán igei, igenévi formáról.
Az egyik ősforrás Vuk Karadžić Srpski rječnikje, azaz Szerb szótára 1852-ből. A méltán híressé lett cirill betűs mű latinul, németül (gót írással) és – szükség esetén – szerbül értelmez egy-egy fogalmat, kifejezést. A Madžаr (magyar férfi), a Madžarica (magyar nő) és a madžarski (magyar – mint melléknév) mellett – alapjelentésük Vuk óta nem változott – mást is találunk. Itt van rögtön a sor elején a madžarac, ami Vuk „ein ungarischer Tanz”, azaz egy magyar tánc-ként értelmez tudós bécsi olvasói számára. A 19. századi szerbség körében még jól ismertnek kellett lennie egy ilyen nevű táncnak, akárcsak a madžarija vagy madžarlija néven elterjedté vált körmöci arany talléroknak is, ha máshonnan nem, hát a szerb népköltészeti hagyományból. A madžarac/mađarac jelentése az idők során bővült, a Szerbhorvát-magyar szótár (1968) ismeri „magyar bika”, „magyar bor” és „északi szél” jelentését is, de bővebb magyarázat nélkül. Kétségtelen viszont, hogy Szerbia Dunától és Szávától délre élő lakói ma is így nevezik az északi szelet, hiszen a magyarok, Magyarország felől fúj.
Leképződtek persze bizonyos társadalmi és politikai változások is, már Vuk felveszi a madžariti se („elmagyarosodik”) igét, sőt először ő említi Madžuka néven a Horvátországba betelepült „római törvényű” boszniaiakat, ez a kifejezés Banijában viszont egyértelműen a magyarokat fedi. A 19. század végén aztán feltűnik a korábban ismeretlen mađaron és mađaronka is a „magyarhoz szító, magyar szellemű” – ma inkább azt mondanánk, a magyarbarát – szerb férfiak és nők megbélyegzéseként.
A Vuk korabeli Szerbiában még nem számított sem régiségnek, sem ismeretlennek a magyar kard, a szablya (ez utóbbit a nyelvészek egy része a magyar szab igéből származtatja), ezért aztán nem csoda, hogy e fegyver rólunk kapta a nevét: madžarija, mađarkinja. Utóbbi „kantár”-t is jelenthet, nyilván nem akármilyet, hanem annak egy sajátos típusát. A Skok-féle horvátszerb etimológiai szótárban akadtam, sok más példa mellett, az Eszék környékén följegyzésre került mađarać-ra, ami valamiféle bocskort jelentett – nyilvánvalóan olyat, amit elsősorban magyarok hordhattak vagy varrhattak, s általuk terjedhetett el a délszláv lakosság körében. Noha ezt a lábbelit ma már a bácskai magyar parasztok sem igen hordják, azért az idősebbek biztosan meg tudnák különböztetni szerb típusát a magyar rokonától, ha egyáltalán járnák még békebeli bocskorkészítők a vásárokat, de néhány évvel ezelőtt szakmájának utolsó délvidéki magyar képviselője, a bácsgyulafalvi Kabók bácsi is átcsoszogott a másvilágra.
A szőlő- és gyümölcstermesztés szerb, illetve horvát szókincsében is hagytunk némi nyomot. Vuk szótára a madžarušá-t „prunum ungaricum”-ként, magyar szilvaként és požegai szilvaként („požeškinja”) is értelmezi – az 1894-es kiadású Brančić–Dera-féle szótárban „közönséges (kék) szilva” –, sőt ez a neve még egy bizonyos kemény szemű fehér szőlőnek is. Az újvidéki kiadású huszadik századi nagyszótár viszont a madžarká-ról tudja úgy, hogy nem más, mint a besztercei vagy közönséges szilva, illetve a szilvapálinka (gondolom, annak a magyar módra, vagyis kétszer főzött, erősebb fajtája) – de a Szerémségben egy közelebbről meg nem határozott szőlőt is így neveznek, amely, ha azonos a szótár által is említett madžarušá-val, akkor a színe fehér. És ha már a gyümölcsneveket mustráljuk, nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a Tisza menti bácskai szerbség a vékony, sötétzöld héjú görögdinnnyét, nyilván annak feltételezett eredetére, elterjedésére utalva ma is mađaricá-nak hívja, bár ezt a kifejezést tudtommal a szótárok még nem jegyzik.
