Amikor egy évvel ezelőtt, május 6-án az általános választások napjának éjjelén az eredményeket vártuk, nem hiszem, hogy volt olyan ember, aki megjósolta volna mindazt, ami azóta bekövetkezett. A demokraták koalíciója minimális különbséggel lett második, ellenben Tadić előnyt szerzett az elnökválasztási versenyfutásban, a tartományban meg behozhatatlan fölénnyel nyertek. Úgy tűnt, marad az addigi demokrata-szocialista gerincű hatalom, habár Ivica Dačić kijelentése, miszerint „Nem tudni, ki lesz az államfő, de azt tudni, ki lesz a kormányfő”, ezzel önmagára célozva az elemző agyakat megmozgatta.
Aztán két héttel később a magyarázat is megérkezett: kisebb meglepetésre ugyanis az „örök második” Tomislav Nikolić legyőzte a demokrata elnököt, ez pedig olyan politikai földrengést okozott, amely után még most, egy évvel később sem nyugodott meg a föld, még mindig alakulóban van az „új világ”. A haladók a szocialistákkal és a szükséges „töltelékkel”, a mindig eladó kicsikkel, Dinkićtyel, Ljajićtyal stb. megalakították a kormányt. Dačićnak igaza lett, a demokraták elnököt és helyzetet váltottak… de azt hiszem, sokkal fontosabbak azok a változások, amelyek a politikai kommunikációban, a közbeszédben, a problémák kezelésében álltak be. Az alábbi elemzésben egyrészt a három legerősebb politikai erő, a Szerb Haladó Párt, a Szerbiai Szocialista Párt és a Demokrata Párt pozícióját, ideológiai elhelyezkedését, és egymáshoz való viszonyát, másrészt a társadalmi változásokat és a felelős politikusok fejében vagy legalább közbeszédében beállt fordulatot veszem górcső alá.
LÉGÜRES TÉRBEN
A Demokrata Pártot váratlanul érte a hatalom elvesztése. Olyannyira, hogy abba a mai napig nem nyugodott bele. Valahol azonban ez érthető. Amikor ugyanaz a párt túl sok időt tölt a hatalomban - ráadásul ezt úgy teszi, mint a „sárgák”, vagyis, hogy hol szép szóval, hol meg erőszakkal gyakorlatilag minden falusi helyi közösségben, önkormányzatban és magasabb szinteken is, ahol csak lehetséges, ő veszi át és gyakorolja a hatalmat - ennek következménye, hogy a párt elszakad a valóságtól, és eszébe sem jut, hogy holnap esetleg ez máshogy lehet. Ilyen helyzetben van még ma is a DP. Olyan arccal nézelődnek, „mint akinek ellopták a biciklijét”. Ma már tudjuk, azért a semmittevésért, a korrupciógyanús ügyekért, mindazokért a hibákért, amelyeket a hatalmasra nőtt hatalmi és pártgépezet elkövetett, a polgárok a mindent irányítani akaró és mindenért felelősséget vállaló Tadićot büntették meg. A párt ugyanezt tette. Lapátra tették az elnököt, akitől addig rezegtek, mint a nyárfalevél, nyilván azért, mert sokan a nyomába sem értek, mindenért őt kiáltották ki főbűnösnek és ezzel a felelősségre vonást befejezettnek is tekintenék, mennének tovább. Na de merre? Elnököt cseréltek, kaptak egy technokrata kapitalistát, Đilast, kizártak mindenkit, aki nem értett egyet az ő döntéseivel, és most itt állnak népszerűségük mélypontján. A párt egyetlen egészséges ága, végvára a vajdasági, amelyet alaposan meg is erősítettek, úgyhogy megállapítható, hogy ma ez az egyetlen része a DP-nek, amely kifejt valamilyen tevékenységet.
Maga a párt összességében azonban teljesen elveszettnek tűnik. Miután 2000-től errefelé az övéké volt a „demokratikus“ tér, ők voltak az européerek, akik óvták Szerbiát a retrográd erőktől, ez annyira elkényelmesítette őket, hogy most egyszerűen nem látják, hol a helyük, hogyan kellene ellenzékből politizálniuk, mit kellene felkínálniuk, miután e térben mások is megjelentek.
Ugyanakkor az embernek az a benyomása, hogy Dragan Đilas irányítása mellett nem is fogjnak magukra találni. A mindennapi dolgokra koncentráló, operatív gondolkodású belgrádi polgármester egyszerűen képtelen vezérként áttekinteni a helyzetet, ideológiában, lépésekben tervezni. Nyilván, nem kell e pártot leírni, Szerbia úgynevezett polgári része körében mindig is ők lesznek a gyűjtőpárt, csak hát nyilván még jó hosszú időnek el kell múlnia, mire újra megtalálják magukat, és újra hiteles, vízióval rendelkező erővé válnak.
KIS LÉPÉSEKKEL A CSÚCSIG
Ami pedig nincs meg Đilasban, az teljes egészében megvan Ivica Dačićban, aki gyakorlatilag 2000. október 5-e óta araszolgat előre, lépésenként. Először csak alkalmanként támogatták a kormányt egy-egy helyzetben, aztán Koštunica idején ezt már nyíltan felvállalták, a demokraták mellett már belügyminiszterként ő maga komoly teret szorított ki magának, ma meg ő a kormány elnöke, miközben pártja csak a harmadik legerősebb parlamenti és második legerősebb hatalmi erő. Sokat gúnyolt pozíciójában, Slobo szóvivőjeként és azóta is, nyilván kitanulta a politika minden csínját-bínját. A mai szocialista pártnak már – egy-két embert leszámítva – nem sok köze van a kilencvenes évek hírhedtté vált rabló-háborús pártjához, amihez nem keveset tett hozzá Dačić. Ő volt az első, aki Koszovó kapcsán nyíltan kezdett megfogalmazni olyan mondatokat, amelyeket előtte a magukat európainak feltüntető politikusok közül senki sem tett meg. Éppen ezért a szocialisták várhatóan komoly pozíciót fognak betölteni a szerb politikában ezután is.
AZ ÖNKÉNYURALOM CSÁBÍTÁSÁBAN
A május 6-i politikai földrengés legnagyobb győztese pedig nem más, mint a Szerb Haladó Párt, sőt, sokkal inkább annak elnöke Aleksandar Vučić. A haladóknak, akiket még nagyon hosszú ideig nevezünk újradikálisoknak, jócskán volt (és még mindig van) mit lemosni magukról. Nagy-Szerbiát, a háborúkat, a kisebbségek üldözését, vagy, hogy a szerbiai politikai beszéd szimbolikáját használjuk, a szendvicseket és a rozsdás kiskanalat.
Vučić a kormányfői széket átengedte ugyan a szocialisták elnökének, viszont ellenőrzése alá helyezte az összes belbiztonsági szolgálatot és a hadsereget is. A korrupcióellenesnek nevezett harc során előzetes letartóztatásba helyezte a 2000 utáni Szerbia egyik legnagyobb oligarcháját, Miškovićot, azután a volt hatalmi körökből Oliver Dulićot, Saša Dragint és még sok más személyt. Jelentős részben ennek köszönheti azt, hogy ma titói magasságokban szárnyal népszerűsége. Azonban, hozzá kell tennünk, mindaddig, amíg a látványos – nem véletlenül – médiapompával kísért letartóztatásokat nem kíséri vádemelés, majd jogerős bírósági ítélet, addig ez nem más, mint szemfényvesztés, arról nem is szólva, hogy a letartóztatások alapján a volt kormányban „csak a demokraták loptak”.
Vučić a Szerbia számára kínosan nehéz koszovói tárgyalások alól igyekezett kihúzni magát, nyilván arra játszva, hogy az egész ügyet Dačić nyakába varrja, ha már az olyan bátran kimondta, hogy „Koszovó nem a miénk”, ez viszont nem jött neki össze. És végül nagy valószínűséggel pont azért lett koszovói megállapodás, mert a nyugati hatalmak őt is belekényszerítették a tárgyalásokba.
Sonja Biserko, a civil Szerbia régi harcosa szerint Vučić cinkelt lapokkal játszik, kihasználni igyekszik a szláv vezérelvűséget és Tito meg Slobo után ő is autoritárius uralmi rendszert igyekszik felállítani. Hogy a demokratikus társadalmat vagy a hatalmi önkényt választja-e, ez ma Vučić legnagyobb felelőssége. Tudjuk, ő is tudja, a diktátorok is megbuknak előbb vagy utóbb.
…ÉS A ROZSDÁS KISKANÁL
Corax, a mai szerb karikatúra legnagyobbja nem kis részben járult hozzá a rozsdás kiskanál szimbolikájának elterjedéséhez. Ez a kiskanál tegnapig Nikolić füle mögé volt rajzolva, nyilván a šešelji ideológia melletti elkötelezettségét jelképezve, amihez az államfő is hozzájárult botrányos kijelentéseivel, elsősorban Vukovárról, Srebrenicáról. És pont Tomislav Nikolić az a közszereplő, akin keresztül láthatjuk, meddig is jutott egy év alatt Szerbia, elsősorban ideológiai tekintetben. Miközben Vučić és Dačić is, ügyes DJ módjára lemezt cseréltek, a Nyugat felé fordultak, szakítottak egy rossz hagyománnyal, és Đinđić után, az erőviszonyokat felismerve Berlinnel kezdtek tárgyalni, addig az államfő, mint elefánt a porcelánboltban, járt-kelt a régióban meg a világban, és a régi nótát fújta a szerbek elleni igazságtalanságról.
Koszovó ügyében tíz tárgyalási forduló volt. A kilencedik után Szerbia pozíciója nagyon rossz volt. A tizedikről meg győztesként jöttek ki. A kettő közt Berlinnel egyeztettek Vučićék. Az eredmény azt jelenti, hogy engedményeket tettek. Hogy miben, az majd kiderül. Ami már látható, a haladókat felvették az Európai Néppártba, ami a radikális múlt lemosásában nem kis segítség lehet, de szemmel láthatóbb az, amit Nikolić tett, hogy majdnem egyéves államfői regnálás után végre kinyílt a szeme, bocsánatot kért Srebrenicáért, még ha a rá jellemző kétbalkezes módon is tette, és közben a boszniai szerbeket sértette meg. És már másnap Vučić Zágrábban volt.
Koszovóval indult ennek az országnak az erkölcsi, politikai és minden más értelemben vett hanyatlása, ez a történet pedig remélhetőleg most már lecseng. A történelem jótékony fintora, hogy pont azoknak kell rendezniük az ügyeket, akik a legsárosabbak (véresebbek?) abban.
A 25 évvel ezelőtt kiásott rozsdás kiskanál végre talán ismét a földbe kerül, reméljük, jelöletlen helyre, hogy később már senki se áshassa ki.
Persze az egészséges, normális társadalomtól ez az ország még nagyon messze van, viszont jó hír, hogy jelenleg a politikai színtér minden fontosabb szereplője ugyanabba az irányba vinné Szerbiát. A hármak között e tekintetben nagyobb különbségek nincsenek, ma mind egyforma eszcájgot használ, így olyan helyzet állt elő, hogy bármelyikük bármelyikükkel egy tálból kanalazhat. Bízzunk benne, végre nekünk is jut valami a fazékból.
