A szép mozgás a szem muzsikája, fogalmazott Anatole France, Charles Baudelaire pedig a karok és a lábak költészetének nevezte a táncot. Gondolataik a tánc világnapján különösen aktuálisak, hiszen ezen a napon különféle táncos rendezvények sorozatát szervezik meg világszerte, kisebb-nagyobb sikerrel. Emberi gyarlóságunk része, hogy a legtöbb bennünket körülvevő és a mindennapjaink fontos részét képező dolgokra csakis akkor figyelünk oda, ha valaki vagy valami – mondjuk talán éppen egy világnap – ráirányítja a figyelmünket. Ugyanakkor azt is mondhatnánk – elsősorban önmagunk megnyugtatására –, hogy minden évben legalább egy napon külön figyelmet szentelünk az adott dolognak. Nyilvánvalóan nincs ez másként a tánccal sem, ami sokak szerint az egyik legkiválóbb eszköz gondolataink, érzéseink kifejezésére, még akkor is, ha ezt nem művészi szinten, a gondolatok tudatos mozgáskombinációk általi megfogalmazása révén tesszük. Persze, nem árt, ha az ember ismeri a mozdulatok és az egyéb táncelemek rendkívül különleges és újra meg újra rácsodálkozást kiváltani képes nyelvezetét, de olykor ezen ismeretek hiányában is táncban fejezzük ki érzéseinket, mondjuk, ha vigadni támad kedvünk, vagy éppenséggel – magyarok lévén – sírva vigadni.
A tánc azonban nemcsak az egyéni érzések kifejezésének eszköze, hanem a kapcsolatteremtésé is. A szakértők azt mondják, a férfi és a nő páros tánca ugyan leszűkíti a kapcsolatteremtés lehetőségeit az adott párra, ám mindeközben olyan sajátságos lehetőséget kínál egymás megismerésére, amire a beszéd, a társalgás vagy az egyéb kommunikációs formák nem nagyon képesek. A csoportos táncok közösségi érzést, közösséghez való tartozást fejeznek ki, amire mindannyiunknak szüksége van, különösen a mai elidegenedett világban. Mindez hatványozottan érvényes a különféle körtáncokra, amelyekkel ugyancsak gyakran találkozhatunk a mindennapok során, mindannyiszor megcsodálva azt a tiszta, magától értetődő és önként szerveződő egységet, amellyel egyébként sajnos csak nagyon ritkán találkozunk. És ez az egység az, ami a belőlünk és a társainkból felszabaduló energiát is egységessé kovácsolja, amikor egymás háta mögött szorosan összefogjuk a kezünket, közben pedig szinte teljesen átlényegülünk, és egyenes tartással, laza térddel, kellő rugalmassággal, mindenféle merevség nélkül táncolunk, nemcsak azért, mert ezt kívánja meg a szó pozitív értelmében vett rituálé, hanem azért is, mert ettől még különlegesebbé válik a tánc élménye, legyen szó akár egyéni, páros vagy csoportos táncról.
A tánc világnapját, a táncművészet legnagyobb ünnepét 1983 óta ünnepeljük április 29-én, a klasszikus balett óriásának tartott Jean-Georges Noverre születésnapján. Az ünnepet 1982-ben az UNESCO Nemzetközi Színházi Intézetének részlege, a Nemzetközi Táncbizottság hozta létre. Céljuk elsősorban a tánc népszerűsítése volt, valamint az illetékes szervek arra való ösztönzése, hogy minél nagyobb teret szenteljenek a táncnak az oktatási rendszerben, az alapfokú oktatástól kezdve egészen az egyetemig, ugyanis bár a tánc minden kétséget kizáróan az emberi kultúra fontos elemét képezi, annak hivatali jelenléte világszerte igen alacsony, hiszen a világ országainak többségében nincsenek külön alapok ennek a művészeti ágnak a támogatására. Pedig más művészetekhez hasonlóan a tánc is – éppen a közösségteremtő tulajdonsága révén – a közösségi élmény megélésére nevel, éppen ezért rendkívül fontos lenne minél korábban mozgásra, táncra nevelni a gyerekeket. A szakemberek szerint a művészeti nevelés létfontosságú szükségletek kielégítését szolgálja, ezért nevelni, tanítani kell az ifjúságot erre a kultúrára. A folyamat szerintük az anya kisdeddel való játékával kezdődik, majd folytatódik a kicsik énekes, táncos gyermekjátékaival, a különféle táncok megtanításával, valamint a közösségi élmények megélési lehetőségének biztosításával, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki szorongásmentes, teljes életet élhessen.
A teljesség megélésére törekszünk akkor is, amikor táncolunk, hiszen nem az a célunk, hogy a táncparketten az egyik pontról a másikra, majd onnan a harmadikra meg a negyedikre lépjünk, hanem az, hogy minden egyes lépést érezzünk és élvezzünk, ezzel is adózva a szem muzsikájának, illetve a karok és a lábak költészetének szeretete és tisztelete előtt.
