2024. április 18., csütörtök

Kutyalánc

A világ alapvetően fekete-fehérben működik. Túlnyomóan – és sajnálatosan – az emberek agya is. Csak jó és rossz van. Csak a „ha nem vagy velem, ellenem vagy” létezik. Árnyalatok nincsenek.

És a kétszínűség is mindenütt tetten érhető, a nyájas kereskedő műmosolyától, a politikai vállveregetésekig. Empátia és barátság csak külcsín, vakolat. Képmutatás. Csak érdek van. Kifelé szépet tenni, hogy befelé folyjon a zsozsó. Vagy vicsorogni és fenyegetőzni, hogy a szomszéd féljen és respektáljon. Felfuvalkodni, mint a béka, hogy ellenlábasai szemében hatalmasabbnak és veszélyesebbnek látsszék.

Észak-Korea már a koreai háború vége (1953) óta e „békalogikára” játszik. Amióta pedig az ifjú Kim Dzsong Un regnál, ez a béka olykor már-már pukkadásig fújja magát. A magába fordult rezsim a közelmúltban bejelentette, hogy újraindítja minden atomlétesítményét, lezárta a Dél-Koreával közös, keszongi gazdasági övezetet, és atomcsapással fenyegette meg Szöult és Washingtont. Korábban Japánban lévő amerikai bázisok elleni támadást is kilátásba helyezett. Ebből az lenne leszűrhető, hogy Észak-Korea globális biztonsági fenyegetést jelent, még egy nyomós ok, hogy apraja-nagyja sietve rettegni kezdjen... mint a mondvacsinált sertés- és madárinfluenzától, a menetrendszerű világvégektől és hasonlóktól.

Ha azonban egy hevenyészett pillantást vetünk néhány statisztikai mutatóra, már élesebb kép áll össze. Elég csak a két tőszomszéd, Észak- és Dél-Korea néhány alapmutatóját párhuzamba állítani. Mondjuk vásárlóerő-paritás (PPP) tekintetében az észak-koreai 1800 dollárral szemben a dél-koreai 32 400 dolláros mutató áll. Észak a társadalmi összterméke (GDP) 22,3 százalékát fordítja katonai célra, déli szomszédja csupán GDP-je 2,8 százalékát, de dollárban mérve ez annyit tesz, hogy észak 8,213 milliárdot fordít hadászatra, dél pedig 26,1 milliárdot. Érthető, hogy utóbbi hadtechnikája és felszereltsége minimum ilyen arányban fejlettebb is, nem beszélve az Egyesült Államok hathatós támogatásáról és a területén állomásozó 28 500 amerikai katonáról. És akkor hol van még Japán és az Egyesült Államok!?

Mire fel ficánkol akkor ilyen kitartóan a földkerekség egyik legelzártabb és legszegényebb országa, amely egyedül a kollektív népbutítás terén versenyképes a nagyhatalmakkal?

Az amerikai hírszerzés – nyilvánosan vallott – nézete szerint Phenjan harcias retorikája mögött alapvetően az áll, hogy Kim Dzsong Un be kívánja bizonyítani: szilárdan kézben tartja a hatalmat. Eszerint Kim fegyvercsörgetése azt a – az apja és nagyapja idején hagyományossá vált – stratégiát követi, amely fenyegetéssel kívánja tárgyalásra és segélynyújtásra kényszeríteni a nemzetközi közösséget. Washington szerint a feszültség mostani fokozásával is csak azt akarhatja elérni, hogy a világ nukleáris hatalomként ismerje el.

Tény, hogy Phenjan (és Teherán is) azért igyekszik bebocsátást nyerni az atomklubba, mert tudván tudja, egy atombomba sokkal komolyabb érv, mint ezer nyájas szó, egyenrangú tárgyalópartnerként csak akkor kezelik (majd), ha olyan erős „ütőkártyája” van (lesz), mint a szemben ülőnek, ám ez a mostani szerencsétlen kardcsörgetés mégsem a 38. szélességi fok vonalán '53-ban „függőben maradt” ellentétről szól.

Tehát nem a két Koreáról, hanem Japánról és Kínáról. Pontosabban a köztük korábban felizzott szigetvitáról. A kelet-kínai-tengeri vitatott hovatartozású Tiaojü-szigetek (japán nevén Szenkaku-) térsége pedig azzal avanzsált kiemelt fontosságú nemzeti érdekké, és vált(ott) ki egyik és másik oldalon is önérzetes, jogra és történelemre hivatkozó reakciókat, amikor kiderült, hogy kőolajban gazdag.

A koreai atomfenyegetésről szóló „mese” kulcsszava tehát az olaj, amely Kína lendületesen fejlődő gazdaságának elengedhetetlen. Peking ezt hadihajói rendszeres jelenlétével is nyomatékosítja, amit Tokió ugyan ferde szemmel néz, de jobb híján csak nézhet, ebbe a disputába ugyanis nem szólhat bele „tevékenyen”, ha azonnal az USA-val a háttérben is. Amerika ugyanis afféle lengéscsillapító-szerepre kárhoztatott, mert – elsősorban gazdaságilag – többszörösen ellenérdekelt Kínával ujjat húzni.

Bár akadnak, akik úgy látják, Kína (is) egyre nagyobb aggodalommal és csalódottsággal szemléli Phenjan magatartását, ez csak színjáték, nem titok ugyanis, hogy Észak-Korea egyetlen igazi pártfogója és támogatója Kína. Észak-Korea gyakorlatilag Kína egyik tartományának számít, ilyetén Peking diktál: ahogy adott esetben megfelel neki.

Az, hogy most Phenjan fokozottan vicsorog és csahol, csak látszatkeltés, a déjà vu kategóriájába tartozó politikai bűvészmutatvány, a klasszikus „figyeld jól a bal kezem, hogy ne vedd észre mit csinál a jobb” -szerű figyelemelterelés. A tájékozottabbja azonban jól tudja, melyik kacsót kell lesni, kinek a kezében van a kutyalánc.