A legszerencsétlenebb város Európában. Ez volt Lengyelország fővárosa, Varsó a II. világháború korszakában. A város 85 százaléka romba dőlt. Az épületek 10 százaléka az ország lerohanásának idején a bombázásban semmisült meg. 15 százalékuk a varsói gettó lázadásának leverése közben vált romhalmazzá, 25 százalékuk a varsói felkelés leverése idején és 35 százalékának elpusztítására Hitler adott parancsot a lázadás leverése után. Ez a tény a napokban azzal került reflektorfénybe, hogy 1943 eseményei elgondolkodtató hetvenedik évfordulóinak sorozatában, most – április 19-én – volt a varsói gettó lázadásának évfordulója. Ez a lázadás ugyanis egy kemény tanulsággal szolgál, és egy tekintetben fordulópontot jelent a II. világháború korszakában. De nézzük előbb mi történt Varsóban?
Lengyelországban a német megszállás előtt 3,3 millió zsidó élt, ebből kb. 400 ezer Varsóban. Üldözésük a megszállás első percétől megkezdődött. A németek mihelyt bevonultak egy lengyel városba első dolguk volt megismételni a „Kristályéjszakát" : azonnal felgyújtották a zsinagógákat, megtámadták a zsidó üzleteket, könyvkereskedéseket, bántalmazták a zsidókat. Hans Frank, a Lengyel Főkormányzóság német ura már 1939-ben a zsidók számára kötelezővé tette a kényszermunkát. Közben folyt a zsidók legyilkolása is: 1941 decembere és 1942 áprilisa között 40 ezer zsidót és cigányt öltek meg. De még kegyetlenebb intézkedésük volt, hogy 1940. október 2-án rendeletet adtak ki arról, hogy az 500 főnél kisebb zsidó közösségeket a nagyobb városokban létesítendő gettókba kell telepíteni. Ekkor jött létre a varsói gettó is. A város egy negyedét 18 km hosszú, több méter magas fallal vették körül, a kapukhoz őrséget állítottak.
A gettó lakóit elsősorban a zsúfoltság sújtotta. Varsó lakosságának 40 százalékát a város területének 8 százalékára zsúfolták össze, és még vidékről is 72 ezer zsidót telepítettek Varsóba. Így egy szobára átlagosan 7 lakó jutott. Még nagyobb csapás lett az éhség. A zsidók napi fejadagját a minimumra csökkentették: egy németnek 2310, egy külföldinek 1790, a lengyelnek 634, a zsidónak 184 kalória járt. Elburjánzott a feketepiac: a gettón áthaladó villamosról leugráltak a feketézők, hogy este ruhával, szőnyeggel felpakolva távozzanak, de meddig tarthatott a készlet? A zsidók egy része dolgozott, de napi bérük 4-7 zloty volt, egy kiló kenyér viszont a feketepiacon 10-12 zlotyba került. Nem csoda, hogy pusztított az éhhalál, az emberek sokszor az utcán holtan estek össze: a gettó lakosságának 50 százalékát fenyegette az éhhalál, 30 százaléka éhezett és 15 százalék volt alultáplált.
1942. július 22-én a haláltáborokba szállítás is megkezdődött. A gettó lakossága kb. egytizedére, 56 065 emberre zsugorodott, amikor a lázadás kirobbant. A gettó lakosságából csak mintegy 600-nak jutott fegyver: mindössze 2 géppuskájuk, 14 puskájuk, 500 revolverük, kézigránátjaik és házilag készített robbanópalackjaik voltak. Mégis május 8-áig tartották magukat, a szó szoros értelmében az utolsó emberig harcoltak több mint 2000 állig felfegyverzett, tankokkal támogatott SS katona ellen: a több mint 50 ezerből tizenketten menekültek meg. Igazi eredményük azt volt, hogy példát adtak a lengyeleknek: lényeges szerepük volt abban, hogy több mint egy évvel később, 1944. augusztus elsején kitörjön a nagyobb horderejű varsói felkelés, amely már komoly csapás volt a német hadvezetésre: 18 ezer halott és 25 ezer fegyveres sebesült, 160–250 ezer polgári áldozat árán 17 ezer halott, 7 ezer eltűnt és 9 ezer sebesült veszteséget okozott a németeknek.
Kemény tanulságot hagyott az utókorra a varsói gettó története. Sajnos a leckét kevesen tanulták meg. Ez a lecke úgy hangzik, hogy nem az autonómiáért, hanem a demokratikus államokért kell harcolni. Mert e tanulság tudatosításához nem volt elegendő, hogy az autonómia eddig legteljesebb rendszerét a sztálini alkotmány adta: az állam 15 szovjet köztársaságból állt, azokon belül voltak az autonóm köztársaságok, azokban pedig az autonóm tartományok. Még autonóm körzetek is voltak, mert szinte minden nemzetiség kapott valamilyen autonómiát. De mit ért mindez a sztálini rendszerben? A varsói gettóban is volt autonómia. A Judenrat kezében volt a „végrehajtó, jogalkotó és igazságszolgáltatási hatalom", még adókat is vethetett ki, saját rendőrsége volt. A zsidók körében volt egy illúzió, hogy a gettóban majd békében hagyják őket. Amikor a Judenrat elnöke, Czerniaków rádöbbent, hogy csak arra használják fel őket, hogy maguk szervezzék meg a deportálásokat, öngyilkos lett. Ahogy búcsúlevelében írta: „Azt akarják, hogy tulajdon kezemmel öljem meg a gyerekeket". Örök tanulságul hagyva az utókornak: nem az a cél, hogy egy kisebb területen másik párt legyen hatalmon, hanem egy olyan világ, amelyben eltűnik az a borzalom, hogy ugyanannak a nemzetnek a tagja a határ egyik oldalán „uralkodó nemzet", néhány kilométerrel arrébb kisebbség, amely örül, hogy a többség a számára némi jogot elismer. Először tehát az „uralkodó nemzeteket" kell felszámolni, hogy minden állam tényleg minden polgárának állama legyen. Ennek tudatosításához nem kellenek gázkamrák.
Fordulópontot pedig azzal hozott a varsói gettólázadás, hogy véget vetett annak a zsidó fatalizmusnak, amely oda vezetett, hogy százezrek szó nélkül meneteltek a halálba, még a biztos halállal szemben sem választották a lázadás tisztességesebb halálát. Itt volt fordulat a lázadás. Ahogyan maguk a lázadók írták: „Mi nem akarjuk megmenteni életünket, innen senki sem távozik élve. Mi az emberi méltóságot akarjuk megmenteni". Amivel alapjában változtatták meg a zsidóság egész álláspontját a világgal szemben.
