„Rabod a titok, míg megtartod magadnak, de rabja leszel, mihelyst másnak is elárultad.” (közmondás)
„A nők szerint a titok vagy túlságosan nagy ahhoz, hogy egyedül hordozzák, vagy túlságosan kicsi ahhoz, hogy érdemes volna megőrizni.” (Lin Yutang)
Tudok titkot tartani, de nem szeretek. Azaz helyesbítek: a kis, huncut titkot, amellyel örömet szerzek valakinek, miután kiderül, azt szeretem. Ilyen például a karácsonyi vagy a születésnapi ajándékvásárlás, amikor addig rejtegetem a szekrény mélyén a már rég áhított tárgyat, amíg át nem adom a szeretett személynek. Vele együtt örülök, és annak is örülök, hogy fény derült a titokra, aminek lám, így megörült az illető. De a súlyos családi titkokat nem szeretem. Elfogadom, tapintattal kezelem, de nem szeretem. Azért nem, mert számomra egyszerre teher is és hazugság is. Teher, mert ott ül valahol a tudatomban, ott mocorog a lelkemben, nap mint nap eszembe jut, feszültté tesz, és a bennrekedt titok fojtogat, épp úgy, mint a ki nem mondott szó. Hazugság pedig azért, mert elhallgatva valamit, szándékosan becsapok, félrevezetek egy olyan személyt, aki meg sem érdemli, és ez az én értékrendembe nem fér bele. Távol áll tőlem mindennemű hazugság, legyen az bármilyen ártatlan is. Pedig azt mondják az okosok, hogy hazudni olykor morálisan kötelező, és hogy az őszinte ember kényelmes: könnyebb igazat mondani, mint fejben tartani a számtalan hazugságot.
Persze, tiszteletre méltó dolog az, ha valaki megosztja velem a legféltettebb titkát, hogy bizalmat ad nekem, de valójában azzal, hogy elmondja másnak is, kissé megkönnyebbül, mert onnantól ketten cipeljük ezt a terhet. Csakhogy azzal, hogy én nem mondhatom tovább, felemészti a másra, hasznosabb dolgokra szánt energiáimat.
Szinte nincs olyan család, amelyik nem rejteget titkokat. Képletesen: csontvázat a szekrényben. Például azt, hogy valaki a családban roma származású volt, hogy az apának van egy balról született gyereke, vagy az, hogy a nagybácsi meleg, hogy a sógoréknál olykor elcsattan egy-két pofon otthon, vagy mélyen hallgatni kell arról, hogy a szomszédék örökbe fogadták a kislányukat, hogy kábítószerezik a gyerek, hogy a jól szituált család honnan szerezte a vagyonát, hogy az édesanya önhibáján kívül börtönbe került... Olyan dolgok ezek, amelyeket a benne szereplők valójában régről sejtenek, de inkább kerülgetik, mint a szoba közepén a kisasztalt, nem mernek rákérdezni, mert úgy érzik, megvetné őket a társadalom, ha kiderülne.
A minap egy sötét titokra derült fény: a barátnőm elhallgatta előlem, hogy halmozottan súlyos beteg, és hogy már egy éve munkanélküli. Amikor rákérdeztem, hogy miért nem beszélt erről nekem, azt mondta, nem akarta, hogy idegeskedjek. És mit mondjon erre az ember? Azt, hogy de mégis, hogy gondoltad, hogy egy ilyen nagy teherrel élsz, ami fölemészt? Valójában bele se gondolt, hogy mit tesz, számára kényelmesebbnek tűnt, ha hallgat róla, talán tudat alatt azt hitte, amit nem mond ki, amivel nem szembesül, az valójában nem is létezik. Csakhogy a súlyos titok, amit elhallgatunk, hogy megkíméljük tőle a hozzánk közel állókat, hazudunk nekik az ő érdekükben, hogy ne okozzunk nekik fájdalmat olyan, mint az időzített bomba. Amikor felrobban, repeszei alaposan belevájnak, beleégnek az ember húsába. Nagyon fáj, és a heg örökre ott marad.
