Vannak irodalomkritikusok, akik akadémiai magasságokba emelkedve hosszú oldalakon keresztül elemzik a műveket, számos utalással más akadémiai magasságokba emelkedett irodalomkritikusokra hivatkozva, megalkotván a lábjegyzetek lábjegyzeteit, lehetőleg minél több idegen kifejezést használva, ismétléseket halmozva, boncolgatván leginkább a nagy sivár semmit – éppen csak a lényegen siklanak át. Kvázi értő, a ráérzésre, az intuícióra pedig fittyet hányó entellektüelek, a szépirodalom nyomdokvizén evező álértelmiségiek siserahada. Fekete J. József nem tartozik közéjük.
A magamfajta könyvbúvár egy idő után úgy tesz újabbnál újabb felfedezéseket, hogy egyes szépírók műveikben utalnak más szerzőkre és műveikre – igen gyakori jelenség ez, így jutottam el például Bukowskin keresztül Céline-ig vagy Hamsunig –, minek folytán kialakul egy végtelen lánc, „rövidre zárt” szépirodalom, a kritika akár ki is iktatható. A másik eset, amikor egy irodalmár időnként kritikára is „vetemedik”. Spiró Györgynek is köszönhetek így jó néhány olvasmányélményt, de ott van Hamvas és az ő Száz könyve, nem beszélve Hesséről és a Pillantás a káoszba című remekéről (Hesse mesél nekem Dosztojevszkijről – orgazmus!). A harmadik, és talán legfontosabb eset, amikor egy másik irodalomfanatikussal nekiállunk megvitatni az olvasmányélményeinket egy-két ital mellett. (Ha ilyesmin érsz bennünket, és nem tartozol közénk: menekülj azonnal! Rosszabbak vagyunk, mint az élményeiket egymásnak mesélő horgászok!) Lubickolunk a szépirodalom végtelen óceánjában, és ha jön az örvény, kéjesen szállunk alá. Ez már jócskán több a kritikánál, amolyan „benne levés”.
Fekete J. valahol egyszerre mindhárom. Pazar, minden érzéket gyönyörködtető kisprózáiban is számos irodalmi utalás rejtezik, bár itt talán el fog siklani felette a nem eléggé szemfüles olvasó, hiszen maga az izgalmas történet és a végtelenül ízes beszédmód fogja elsősorban lekötni a figyelmét. Fekete különböző írói entitásai a legkülönfélébb stílusokban alkotnak, a horrortól és sci-fitől kezdve egészen az Ezeregy éjszaka világát idéző fülledt keleties mesékig. Nincs lenézett stílus. Mert nincs rossz stílus. Csak rossz könyv – vagy jó könyv. Amikor például a „Nagy Könyv-láz” idején az ő nagykönyvéről faggattam, igaz, hogy a végkövetkeztetése az volt, hogy ez nem más, mint az Internet, ám kiemelt mindazonáltal egy regényt, amely történetesen Stephen King AZ című remeke volt. Olyan lebilincselő érzékletességgel képes elemezni egy bestseller-író művét, hogy a végén a legfanyalgóbb sznob is könnyen elcsábulhat.
És ez már a fent taglalt harmadik kategória jellemzőit mutatja: amikor Fekete J. nekiül, hogy megírjon egy irodalomkritikát vagy recenziót – gyakran nekiül, áldja meg érte az Isten –, akkor, az olvasni imádó ember lelkesedésével, teljesen elmerül témájában, nem beszél mellé, messze elkerüli az „akadémikus” szárazságot, együtt lélekzik a művel, rendkívül alapos, és mégis képes szabatosan eléd tárni az elemzett alkotás teljes világát. Amikor olvasod, csettintesz – bizonyára ő maga is sűrűn csettintget írás közben –, gyűlik a nyálad, azonnal mohó étvágyad támad, mintha csak egy remekül megírt konyhai receptet olvasnál, olyan receptet, amelyhez színes, szinte megszólaló fotót is mellékeltek. Az irodalombarát szólal meg tehát, a hozzád hasonló mohó olvasó, a jóbarát, aki az elemzett művek esetenkénti hibáira is rámutat ugyan, mégis elsősorban azok erényeit igyekszik kiemelni. (Régen olvastam már Metal Hammert, de a ’90-es években rendszeresen: a lap akkori fiatal és lelkes újságsírói emlékeztetnek Fekete J.-re abból a szempontból, hogy az ember azonnal hallgatni akarta a bemutatott albumot – akkoriban ez nem volt még olyan egyszerű! –, olyan ínycsiklandó volt a „kóstoló”. És ugyanaz a félelem is volt bennem: mi van, ha az adott mű nem is olyan kiváló, csak a kritikus pillanatnyi lelkesedésében túlzásokba esett?... De egyszer sem kellett csalódnom: sem a hammeresekben, sem Fekete J.-ben. Lelkesek, de felelősségteljesek is.)
Engedtessék meg, hogy végezetül – némiképp egoista módon – néhány szót ejtsek Fekete J.-nek az én könyveimről írt kritikáiról is. Attól eltekintve, hogy mára a barátságával is megtisztelt, ezekből az írásokból elsősorban az értő és érző olvasó szól hozzám. (Tehát nem a barát, de nem is az akadémiai magasságokból letekintő kritikus.) Aki a leghitelesebb elemző. Ezekből a szerző valóban tanulhat – és nem utolsósorban megbizonyosodhat, hogy az üzenete eljutott az olvasóhoz. Ezúton is köszönöm.
A magam és a kollégáim nevében is ezennel köszöntöm a friss József Attila-díjas Fekete J. Józsefet, szívből gratulálok, jó egészséget és további sikeres írói, kritikai, újságírói munkát kívánok! Sok szeretettel!
