Még jóvá sem hagyták az államcsőd és az összeomlás szélére sodródott Ciprus megmentésére szánt hitelt az eurózóna illetékesei, a pénzpiacok máris azt találgatták, melyik tagország lesz a következő, vagyis sorrendben a hatodik, amelyet külső segítséggel kell kihúzni a bajból. (Mindenki Szlovéniára tippel.). Mások sokkal sötétebb jövőt vázoltak fel az Európai Unióról és a részét képező euróövezetről.
A pesszimisták már megint az unió végéről, de legalábbis kettészakadásáról beszélnek, amit szerintük az euró összeroppanása fog megelőzni, illetve előidézni. A múlt év végén, amikor az uniót épp Nobel-békedíjjal tüntették ki, még sokkal derűlátóbb nyilatkozatok hangzottak el a 27 tagú közösség jövőjéről, a válság elleni harc lehetséges végkifejletéről és az euróról is. Igaz, ezek a vélemények „házon belül”, az EU-ban és Brüsszelben fogalmazódtak meg.
Az elmúlt napokban – éppen Ciprus miatt – azonban már inkább nagy tanácstalanság és nyugtalanság szűrődik ki a brüsszeli nyilatkozatokból. Sőt, egyre nagyobb az elégedetlenség (az egész közösségben). A költségvetési megszorítások politikája, amellyel – német recept alapján – a válságot évek óta kezelgetik, nem hozta meg a várt eredményt. Ellenkezőleg, az egyébként is döcögő és megakadt gazdaságok többségét továbbra is akadályozza az előrejutásban. A válságkezelésnek ez a módja már tucatnyi uniós kormány bukását okozta.
A rendkívül népszerűtlen és a lakosság számára egyre elviselhetetlenebb megszorító intézkedések miatt Görögországban, Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban már-már mélypontra zuhant a parlamenti pártok támogatottsága. Miközben a pártok a népszerűségvesztéstől és hatékonyságuk csökkenésétől szenvednek, a szélsőséges mozgalmak folyamatosan erősödnek.
Erre a veszélyre a minap az Európai Parlamentben (EP) is figyelmeztettek. Georgiosz Chatzimarkakisz a testületben azt mondta, hogy Brüsszel és az unió központi bankja, a frankfurti székhelyű ECB – a megszorító- és egyéb népszerűtlen kormányintézkedések támogatásával – felébresztette a nacionalista démonokat Európában. A görög származású német liberális EP-képviselő ezért azt javasolta, hogy az EU(ró) megmentése végett a döntéshozók a megszorításokat szolidaritással váltsák fel. Oly módon, hogy a válságban lévő országoknak egyszerűen csak pénzt folyósítanának (segélyként), és nem hiteleket.
A költségvetési kiadások radikális visszafogása ellen az utóbbi napokban élesen kikelt Francois Hollande is. A francia államfő elfogadhatatlannak tartja a megszorítás (állami spórolás) politikáját, mert szerinte az csak az EU széteséséhez és a populista mozgalmak megerősödéséhez vezethet. A megszorítást szorgalmazó német recept miatt már egy éve komoly súrlódás tapasztalható Párizs és Berlin viszonyában, amelynek szerepe döntő és meghatározó az ókontinens életében. Hollande március végi nyilatkozatában baráti feszültséggel terheltnek nevezte a francia–német kapcsolatokat. Igaz, arra is figyelmeztetett, hogy a két országnak „az a kötelessége, hogy Európát előrelendítse”.
Az előrelépést leginkább az EU déli tagállamai szeretnék, illetve a dél-európaiak, akik a 2008 őszén kirobbant globális, majd a 2009 októberében Görögországban kezdődött euróövezeti (hitel)válság óta helyzetüket egyre kilátástalanabbnak érzik. Az érezhetően boldogtalan ciprusiak, görögök, portugálok, olaszok és spanyolok többsége úgy véli, hogy a brüsszeli döntéshozók megannyi népszerűtlen intézkedést kényszerítettek már rájuk (válságkezelés címén), s ez okozza gondjaik legnagyobb részét. Brüsszel és más elemzők azonban úgy vélik, hogy a kicsapongó déli uniós államok elhibázott pénzügyi döntései (mindenekelőtt a felelőtlen eladósodás) vezettek az EU és a közös valuta, az euró siralmas állapotához, a kilátástalannak tűnő helyzethez.
Az EU északi tagállamai már nem szívesen vállalnának szolidaritást az általuk pazarlónak, lustának és léhának tartott déliekkel, mondván, már eddig is szép összegekkel támogatták, hitelezték a bajba jutottakat. Egyre jobban tartja magát az a vélemény az északi EU-tagok körében, hogy a déliek a saját felelőtlenségük (a féktelen eladósodás, költekezés és mértéktelenség) áldozatává váltak, vagyis saját maguknak okozták a problémát.
A hanyatlás és az abból fakadó széleskörű elégedetlenség azonban nemcsak az unió déli (súlyos válsággal sújtott) országaira jellemző. Nagy-Britanniában az utóbbi fél évben már egyre erőteljesebbek az euroszkeptikus hangok, sokan az unió elhagyását is sürgetik. David Cameron miniszterelnök még a népszavazás lehetőségét is megemlítette arra az esetre, ha a 2015-ben esedékes választáson újra győz az általa vezetett Konzervatív Párt. A kormányzó brit konzervatívok közül egyre többen ellenzik a szigetország uniós tagságát.
Elemzők úgy vélik: az EU-ban a következő években tovább romolhat a helyzet, és ez a déli tagországokat különösen érzékenyen fogja érinteni. Az euró jövőjét sokan közülük pesszimistán, nagyon kedvezőtlenül ítélik meg, még akkor is, ha a közös valuta túléli a jelenlegi válságot.
Többen ugyanakkor Martin Feldstein pénzügyi szakembert idézik, aki már 1997-ben figyelmeztetett: az euró „megváltoztathatja Európa politikai légkörét, és ez akár fegyveres konfliktusokhoz is vezethet”. Hogy egy átfogó fegyveres konfliktus Európában milyen következményekkel járna, arról a korábbi két világháború alapján lehet következtetni. A kontinens egyelőre még ott tart, hogy a gazdaságpolitika miatt kialakuló ellentétek felerősíthetik a régi történelmi, nemzeti és vallási különbségeket.
A szakértők többsége szerint jelenleg nem fenyeget európai háború. Megjegyzik azonban, hogy végső ideje volna olyan intézkedéseket bevezetni, amelyekkel megakadályozható az euróövezeti (hitel)válság további mélyülése, a helyzet további romlása.
