2024. április 25., csütörtök

Megannyi reneszánsz

Szondi Lipót, a Nyitrán született idegorvos és pszichiáter (a róla elnevezett teszt megalkotója) állította egy alkalommal, hogy az ember sorsa alakítható, megváltoztatható. „Cserélhető, mint a fehérnemű.” A mélylélektan tudósa ezzel voltaképpen reményt kínált az egyes ember számára, a megújulás lehetőségének hitét. Amely megvalósulhat olykor folyamatként vagy akárha egy pillanat tört része alatt is (lásd: Csontváry). De miként fordulhat elő mindez nagyobb embercsoport esetében? Melyek azok a mozgatórugók, amelyek átbillentik az emberek tömegét elfogadni egy új értékrendet? Persze, azonnal felmerül egy másik kérdés is, azaz az újnak létezik-e egyáltalán értéke, avagy beszélhetünk-e fejlődésről, meg annak esetleges irányáról. Kecsegtető elfogadni a képletet, mely szerint a kereszténység megjelenésével a történelem kisimul és lineárissá válik, hiszen valóban tartós értékként jegyezhetjük az Isten előtti egyenlőség, majd a jog előtti egyenlőség meg az esélyek egyenlőségének eszményét. Ennek pedig az „emberi változatosság” a mindenkori alapja, az állandó „készenléti helyzet”: alkalmazkodni a kiszámíthatatlan új feltételekhez, időnként dacolva a tekintélyelvűség rögzült nehezékeivel. Eleink valaha körkörös mozgásnak érzékelték a történelem folyamát, ezt váltotta fel (valahol a XVI. századtól) az elképzelés, hogy fejlődésnek mégis (haladási) iránya van, valamint a meggyőződés, hogy az ember jobbá válhat. Ám még mindig marad a kérdés, hogyan lépünk az egyik lépcsőfokról a másikra. Különösen, ha szem előtt tartjuk Popper Péter megállapítását, miszerint az emberek csak a felszínen különböznek egymástól, a lélek mélyén már a kollektív tudattalan húzódik meg; közös archetípusok, azonos lelki struktúrák találhatók. Ha pedig ez így van, márpedig így kellene lennie, akkor még izgalmasabbá válik a talány, mi által válik lehetségessé a kollektív sorsfordítás, az új hullámhosszra való közös ráhangolódás. Avagy miért válik egy pillanatban már teherré a hagyományos életmód... És miért mondjuk Brahma ébredése a hosszan tartó mély álmából? Hogy körülnézzen és újrateremtse a világot?

Kézenfekvőnek látszik az egyik megoldás, amelynek lényege, hogy változtatásra törekedve az ember előbb (művészetekben, filozófiában gyakori eset) egy korábbi minta felé fordul. Régi bölcsőt keres tehát a friss eszmeáramlathoz –, hogy aztán hozzáadja a maga (már módosított) többletét. Az újszerű minőség megjelenése pedig olykor – bár ritkán – pontos időhöz is köthető. És helyhez. Különösebb gond nélkül állítható tehát, hogy a reneszánsz szülőhelye a firenzei Dóm-tér. De ennek is megvan a maga előzménye. Balázs Sándor erdélyi gondolkodó szerint (lásd: Itáliai úti filozófia) „a reneszánsz a maga egészében az ókori művészettel, gondolkodásmóddal való azonosulást jelentette, de mint minden egybeesés, egyben szembefordulás is, ellentétes ezzel az antik kultúrával: megtagadta, magasabb szintre emelte azt”. Az azonosság és a mégsem-azonosság kettősségét figyelhetjük meg tehát, a másoláson való túllépés elkerülhetetlenségét. Nyilván a művészet öntörvényű törekvése ez, rátapint erre Amrita Sher-Gil is, a magyar származású indiai festőművésznő (édesanyja Baktay Ervin testvére volt, apja pedig egy szikh arisztokrata család sarja), midőn ezt állítja: „Az utánzás restséghez vezet.” Amrita egyébként élete első nyolc évét Magyarországon töltötte, festőművészetet (mily véletlenség!) Firenzében, majd Párizsban tanult, a századelőn megismerkedett az izmusokkal, aztán Indiába költözve az ottani tradicionális művészetekkel, de annak szellemiségéhez – kezdetben ellenkezést, sőt felháborodást kiváltva – társította a nyugati technikákat. Halála után festményeit Indiában nemzeti kincsekké nyilvánították. Esete méltán példázza a „szellemi lustaságon” való felülemelkedés képletét, azaz a múlt iránti alázat egy idősíklendületben már mindenképpen az újszerűség igényét ölti magára. Visszatérve a reneszánszra, annak kezdeteit időben másutt (de csak némileg közelebb) is kereshetnénk. A számunkra amúgy is igen rokonszenves II. Szilveszter (a történelem első francia pápája), aki az antik bölcsekben is talált enyhülést, ő tehát, valahol már ezer esztendővel ezelőtt felismerte, hogy csekély a tudás és híg az emlékezet, újfajta „európai tudat” is szükségeltetik, s e szellemiség kisugárzása nyomán kezdődött el az antik szerzők írásainak gyűjtése a kolostorok padlásairól és elfeledett polcairól. Ez az út pedig – talán mondanunk sem kell – szintén Firenze felé vezetett.