2024. április 16., kedd

Piros szemű, fehér nyuszi

A napokban hallgattam egy műsort a rádióban arról, hogy kinek milyen emlékei vannak aprócska korából. Egy pszichológust is megszólaltatott a riporter, aki elmesélt egy esetet. A gyerek betegesen tartózkodott az anyjától, nem szerette, segítséget, tanácsot, ha bajban volt, nem kért tőle. A pszichológushoz fordultak a szülők, nézzen már bele a gyerekbe. A következőket derítette ki: a fiúcska azért bánik így az anyjával, mert egyszer, amikor késsel támadtak rá, nem védte meg őt. Az anya ugyanis császármetszéssel szülte gyermekét, aludt, így nem is védhette meg.

A műsorvezető egyáltalán nem leplezte, hogy ő ebben nem hisz. A pszichológus válasza a következő volt:

– Nemrég még félve, rettegve, görcsbe rándult testtel léptük át az országhatárt. Rettegtünk, nehogy a vámos megtalálja nálunk az eldugott pénzecskénket, amit tilos volt az országból kivinni és a szomszédos országba bevinni, de meg kellett tennünk, és tudta ezt mindenki, mert valamiből fizetni kellett utazásunk költségeit. Ma már nincsen vámvizsgálat az Európai Unión belül, és szabadon vihető a pénz, sőt bankkártya segítségével vagyonokat menthetünk át az egyik országból a másikba, a határon mégis félünk, hatalmába kerít bennünket a szorongás.

Ez a tudatalatti.

Lehet, hogy ha egy pszichológus bennem is kutatni kezdene, nagyon sok érdekes dolgot találna. Biztosan megfejtené, hogy még pólyás baba koromban miért féltem a piros szemű, fehér plüssnyuszitól. Mert féltem, és ezt nem a tudatalattimból került a felszínre, hanem édesanyám mesélte.

Albérletben laktunk Újvidéken, a Šafarik utcában, Hornyikék házában. Hornyik Ági, szerkesztőségünk nyugalmazott gépírónője, aki később a Dezső nevet vette fel, és két szép fiúgyermeket szült, ő mesélte nagy szeretettel többször is rólam a következő kis történetet.

A férfiak, édesapám, Hornyik Gyurka és János, Ági férje kártyáztak. Lehet, hogy ott volt Miklós is. Én valahol az udvarban játszottam. Szerettem azt az udvart, volt egy Miluska kis barátnőm, meg volt ott egy asztalosműhely. Imádtam a farönköket meglovagolni, naponta többször kellett anyámnak mérges tekintettel a műhely tetejéről engem leparancsolnia. Miluskát behívhatta anyja a szomszédos udvari lakásukba, a Lépes asztalos is bezárhatta műhelyét, és én is megunhattam lovagolni a farönkökön, mert hívatlanul megjelentem a kártyások asztalánál. Jánoshoz léptem.

– János, te fáradt vagy? – kérdeztem tőle, mire ő gyanútlanul válaszolt.

– Nem vagyok fáradt.

– Akkor keljél fel, mert Otaja fáradt.

Az Otaja én voltam, így hívtam magamat. Hogy miért így, ezt is megvizsgálhatná egy tudatalattiban vájkáló pszichológus.

Tehát itt laktunk mi, ennek a nagy udvari háznak az egyik lakásában. És itt voltam pólyás baba is, ketreces ágyban tartott anyám, amíg főzött, és ide hozott egy nap – biztosan húsvét közeledett – édesapám egy nagy, piros szemű, fehér plüssnyulat. Újságíróként valahol terepen volt, ott futhatott rá a nyuszira, és mivel húsvét közeledett, nagy boldogan megvette nekem. Akkor még nem neveztem magam Otajának, és a ceruzát sem mondtam patitának, mint másfél éves koromban, mert még beszélni sem tudtam. Gügyögni azt igen, de leginkább hallgattam. Akkor is hallgattam, amikor a kiságy melletti székről megkaparintottam a fekete cipőkrémet, és amíg anyám a tűzhely körül szorgoskodott, magamra harci mintákat festettem, és az egész ágyat bekentem. Édesanyám nem törődött velem, de végül azért fogott gyanút, mert túlságosan csendben voltam. Akkor jöhettem rá, és ezt biztosan a lélekbúvárok is megerősíthetik, hogy ha csendben vagy, azonnal gyanús leszel.

Tehát ott ültem a kis, ketreces ágyamban, és apám nagy boldogan mellém tette a piros szemű, fehér nyuszit.

Én pedig elkezdtem ordítani.

Megijedtem a piros szemtől, vagy a nyuszi fehér színétől, attól, hogy szőrös, vagy attól, hogy nem ugrál, nem bújik hozzám? Nem tudom. Egyszer majd megnézetem magam mélyebben, hátha választ kapok kérdésemre.

De az is lehet, hogy én már akkor, a ráccsal körülvett kiságyban tudtam, a nyuszi nem az én korom, az én időm kis állata.

Mert abban az időben nem volt divat a nyuszi, sem a fenyő, és sok minden más.

Ma már kedvelem a piros szemű fehér nyulakat. És valódikkal volt is „közeli” találkozásom. Az egyik hatalmas fészket fúrt magának épülő, félig kész házunk fürdőszobájában, egy kis részén, ahol a beton mellett földet talált, a másik pedig szétrágta az ágyam alatt a tévédrótot. És szeretem a főtt tojást, a sonkát. És örülök, ha tízéves lányomat meglocsolja négy-öt fiú, mert ennek ő is örül. Örülök én is.

És örülök, amikor a karácsonyhoz hasonlóan húsvét napján is egy asztalnál ebédel a család. Így lesz ez most is. És Otaja ezen a vasárnapon majd felteszi a kérdést édesanyjának, édesapjának, a kérdést, amelyre már csaknem hatvan éve várja a választ:

– Mondjátok meg végre, hogy mi lett az én piros szemű, fehér nyuszimmal?!