2024. április 25., csütörtök

„Új kezdetünk lesz húsvét után”

Extra adag szeretet árad felénk – mondja a baptista lelkész és felesége, akiknek hétfőn este porig égett a családi házuk

Két nappal a szörnyű tűzeset után találkoztam Nyúl Zoltán baptista lelkésszel és feleségével, Viktóriával. A pacséri nagytata házában találtak menedéket, a kisebb gyerekekkel alszanak egy szobában, a nagyobbak máshol töltik az éjszakát, napközben vagy a szüleik körül vannak, vagy a néhány percre levő leégett családi házuk romjainál, ahol nagyban folyik a bontás. Naponta több tízen érkeztek segíteni, traktorral, markolóval is.

Sajnos csak nagyon kevés apró tárgy került ki épen a romok alól, szinte mindenük a hétfő esti tűz martalékává vált. Érkezésemkor éppen legidősebb lánya, Dóra látta el Zoltán égési sérüléseit, így néhány percig az előszobában várakoztam, ahol halomban állt már a kapott ruha és játék. Zoltán ezreken segített már az elmúlt években, most az ő családjáért fogtak össze a jóakaratú emberek.

– Egymásnak adják a kilincset az emberek. Szeretet árad felénk, ki mit tud hozni, hozza, csodálatos szomszédaink vannak, kávét visznek, üdítőt a bontásnál dolgozó munkásoknak, nekem nem nagyon volt még erőm átmenni, szétnézni, jólesik nagyon a szomszédok segítsége – mondja könnyek között Viki. Miközben helyet foglalunk az ágy szélén, Zoltán is felül, égési sérülései még jól látszanak.

– Két napig senkit nem hívtam, nem írtam senkinek, a közösségi oldalon több mint 1500 megosztása van már az első, közös imára hívó bejegyzésnek, jótékonysági rendezvényeket tartanak, gyűjtés indult a megsegítésünkre itthon és külföldön. A szeretet megnyilvánulásainak olyan formáit tapasztaljuk meg, hogy az csoda. Jöttek a szomszédasszonyok, sirattak bennünket, mondták, hogy sajnálják a családunkat, én pedig mondtam, hogy ne sajnáljanak, de az együttérzés az jólesik.

A lelkészházaspár hét gyermeket nevel, a legidősebb fiú huszonhárom, a legfiatalabb leányka négyéves, így természetesen a gyerekekre terelődik a szó.

- Sokkolta őket ami velünk történt, késő estig a szomszédok fogadták be őket, ott is aludt el némelyik, végül azután apánál telepedtünk le, a kedd jövés-menéssel, kármentéssel telt. Samu hol ezzel, hol azzal szaladt hozzám, hogy nézd, anyu, ez megmaradt, például a kavicsgyűjteménye, meg ilyen apróságok, de hát mindennek úgy örülnek, a megsárgult, félig elégett képeknek is. Ma már iskolába indítottuk a két általános iskolást, Johanna, a legkisebb játszóházban volt, Dani, a gimnazista, csütörtökön indul. A nagyobbakat jobban megviselték a történtek, de látják, hogy úgymond „nem maradunk mezítelenek”, ami kell az élethez alapvetően, az meglesz, tehát Dani is kezd visszatérni a latinhoz, meg a többi félbemaradt dolgához. Telefonált Sára meg Dani osztályfőnöke, segítenek a könyvpótlásban, fénymásolják a füzeteket, ez mind erőt ad. Mára, holnapra, a napi váltóruhánk megvan, iskolatáskák, szükséges gyógyszerek érkeztek, ez is nagyon fontos, mert asztmás gyerekünk is van. Volt aki már cserepet, építőanyagot kínált... – mesél az anyuka, miközben a két alsós megérkezik az iskolából, és csendre inti őket.

- Húsz éve segélyezünk, és mindig együtt éreztünk a hajléktalanokkal, most egy pillanat alatt mintha azzá váltunk volna. Nem volt abszolút semmink, azon kívül, ami rajtunk volt, még cipőnk sem. Összefogott rengeteg ember, és már egyáltalán nem érezzük magunkat hajléktalanoknak. Mondták a kórházban, hogy szerencsém van, én pedig, azt, hogy nem szerencse ez, hanem a gondviselés – veszi át a szót Zoltán, és felesége hozzáteszi:

– Én azt mondom, hogy nem a ház volt az életünk értelme. Szerettük nagyon, hiszen az otthonunk volt, egy meleg fészek, de a lényeget az adta, akik benne voltak, a családunk. Nem lehet életcél egy ház, telek, meg ilyesmi, mert egy pillanat alatt elillanhat ez mind.

– Éjszaka, amikor nem alszunk, magunk előtt látjuk a polcokat, a történelem-sorozatot rajta, a kottákat, a régikönyv- és a bélyeggyűjteményt – mutat behunyt szemmel a levegőbe a történelemtanár és baptista lelkész édesapa –; a pianínót, amin a gyerekek játszottak, odaveszett az összes kutatásom eredménye, a gyakorlati teológia mesterképzés utolsó előtti vizsgájának anyaga, két nem publikált írásom, rengeteg fotóanyag, dokumentáció. Ezt a házat 1991–92-ben a legnagyobb infláció, az országból való menekülések idején raktuk sorról-sorra, és azt mondtuk, mi nem megyünk innen el. Minek menjünk most, amikor ide köt már minden bennünket, maradunk helyben, találunk majd megfelelő házat, vagy építünk. Most a legfőbb feladatunk megtalálni, hogy hogyan „lelkigondozzuk” ezt a helyzetet, mi az, amit Isten ebből ki tud hozni, hiszen tudjuk, minden javára van azoknak, akik szeretik az Istent, még a nehézségek is.

Békességünk van, a lángok közül kimenekítettük a családot, láttuk, hogy ebből a házból semmi sem marad, de nem estünk kétségbe, ha mást nem, megmutatjuk, hogy mennyire erős család vagyunk. Minden irányból érkeznek a bátorító sorok interneten is, aki úgy érzi, hogy van számunkra mondanivalója, az jelentkezik. Huszonöt–harmincan hívatlanul jönnek az emberek, gépekkel, szerszámokkal is, látják, hogy mit kell csinálni a ház romjainál. A szerbiai baptista egyház elnöke is meglátogatott, és a magyarországi egyház is gyorsan reagált, koordinálják majd a segélyeket, szerveződnek már építőcsoportok is, akik segíteni szeretnének.

– Extra adag szeretet árad felénk, látjuk azt, hogy milyen jó így élni..., most ünnepre készülünk, itt van virágvasárnap, húsvét, nagypéntek után jön a feltámadás, nekünk is új kezdetünk lesz húsvét után, addig pedig gondolkodunk, tervezünk. Az biztos, hogy valami új kezdődik... Azt tudtuk, hogy az emberek tudnak együtt érzők lenni, de most már megtapasztaljuk mi is, hogy hihetetlen dolgokra képes a szeretet. És ez megerősít bennünket abban, amit eddig csináltunk, hogy folytassuk. Múlt héten kaptuk az értesítést Belgrádból, hogy bejegyeztethetjük a civil szervezetet, amin keresztül az embereket segélyeznénk, tehát a most kapott segély egy részét majd tovább tudjuk irányítani, azt fogjuk csinálni, amit eddig is.