2024. április 25., csütörtök

Kihalófélben az ipari munkás

Tizenegy év alatt megfeleződött a létszám

Az utóbbi száz évben egy ország fejlettségi fokát az ipar állapota határozta meg. A huszadik század kezdete óta az agrárállamokat amolyan másodrangú közösségként kezelte a világ, hiszen az első és a második ipari forradalom gyökeresen megváltoztatta a lakosság megítélését.

A második világháború után jórészt ezért törekedtek, főként a kelet-európai (szocialista) államok az ipar bármi áron történő fejlesztésére. Ez a gazdasági ág ugyanis „rangot” jelentett a világban.

Ha ebből a (régi) logikából indulunk ki, akkor elkendőzhetetlen a megállapítása, hogy Szerbia az utóbbi egy-két évtizedben hatalmasat lépett.

Hátra!

Nagy szerencse, hogy a mindenkori aktuális politika nem nagyon igyekezett púderozni a statisztikai hivatal adatait, különben ma fogalmunk sem lenne arról, hogy 2001 óta felére csökkent az ipari dolgozók száma. A valamikori 800 ezerből csak 400 ezer maradt.

Ezt a drámai visszaesést elsősorban a feldolgozó- és a könnyűipar sínylette meg. Az élelmiszeriparban ugyanis a korábbi 88 ezer helyett ma már csak 51 ezer dolgozik. Ennél sokkal rosszabb a helyzet a textiliparban. Ez az ágazat közismerten sok munkaerőt igényel(t). Két évtizeddel ezelőtt például 33 ezer ember (főleg nő) kereste olyan-amilyen kenyerét, ma pedig csak 6 ezren vannak a textiliparban.

A fémfeldolgozás sem dicsekedhet sok dolgozóval, hiszen – némi túlzással – állítható, hogy az ipar e része gyakorlatilag megszűnt létezni. Számos példával tudnánk szolgálni arra vonatkozóan, hogy a valamikor igen sikeres gyárakból a több mint félresikerült privatizáció után semmi sem maradt. Az új tulajdonosok legnagyobb részének az volt az elsődleges célja, hogy minél több pénzt kivonjon. A termelést csak kevesen igyekeztek újraindítani, tehát a munkásokat gyakorlatilag magukra hagyták.

Az ipar mellett a mezőgazdaság sem járt igazán jól. A valamikor országos hírű kombinátokban egyharmaddal csökkent a dolgozók létszáma, s a termelési eredményeik is messze elmaradnak a valamikori szinttől. Ennek a következménye, hogy az állam vezetése minden évben attól retteg, hogy esetleg élelmiszer-behozatalra szorul az ország.

Az új értéket teremtő ágazatokban tehát kizárólag hatalmas létszámcsökkenésről beszélhetünk. Ezzel szemben a valamikor felépítménynek nevezett területen a létszám apadása alig érezhető, vagy éppen ennek ellenkezője tapasztalható.

Az egészségügyben például most 6 százalékkal vannak kevesebben, mint tizenegy évvel ezelőtt, a tanügyben pedig hozzávetőleg húszezerrel növekedett a létszám.

Hasonlóan jó „eredménnyel” dicsekedhet az államigazgatás is, hiszen a több, mint egy évtized alatt 14 százalékos létszámnövekedést hajtott végre.

Leglátványosabb az előrelépés az ingatlanközvetítésben. Mivel ehhez túl nagy szakértelem és befektetés sem szükséges, sokan ezen a területen próbálnak szerencsét, s ma már csak tízszer annyian vannak, mint 2001-ben.

A fentiekből is kitűnik, hogy a súlyponteltolódás egyértelműen a fizikai erőt nem követelő terület felé billent. Az nem is volna baj, hogy erősödött az értelmiségi réteg, csupán az a nagy kérdés, hogy ha a folyamat nem fordul meg, ki fog termelni?