A függők nem találják az élet értelmét

Hat évvel ezelőtt, 2007. július hetedikén nyílt meg a Hosanna függőségi betegségekkel foglalkozó közösség Szabadka mellett, Nagyfény határában dr. Marinko Stantić atya kezdeményezésére. A közösség az olaszországi Cenacolo, illetve a boszniai Međugorjében működő közösségek mintájára alakult meg. Jelenleg hat védencük van, eddig tízen fejezték be sikeresen a programot.

– Összesen 16 férőhelyes a központunk, és jelenleg van helyünk, hiszen most hat védencünk van – magyarázza odaérkezésünkkor Marinko atya. – Ami nagyon fontos, hogy nem gyógyszerekkel dolgozunk, mert mélyen hiszünk abban, hogy a kábítószer-, az alkohol-, a szerencsejáték-függőség lelki eredetű. Az életnek értelmet kell adni. Az ima és a beszélgetés az alapját képezi a közösség működésének – mondja.

Az atya szerint nem kell megvárni, hogy a függő döntsön arról, hogy be akar lépni a közösségbe, mert sok szülő mondja, hogy a gyermeke nem akar a közösségbe jönni.

– Persze, hogy nem akar, mert nincs reális képe önmagáról, nem tud racionálisan gondolkodni. A fontos az lenne, hogy a szülő akaratosabb legyen, elhozza a gyereket az első informatív beszélgetésre, ahol mi pontosan elmondjuk, hogyan lépjen fel a függővel, hogyan vegye rá, hogy eljöjjön a közösségbe. Nem könnyű természetesen, de a szülőkkel együttműködve sikerülhet. Mi nem vagyunk börtön. Azt szoktuk tanácsolni a szülőknek, hogy ne fogadják be a gyereküket, amennyiben ő úgy döntene, hogy elhagyja a közösséget. Mert amikor nincs választási lehetősége, akkor visszatérhet, és lépésről lépésre elfogad bizonyos feltételeket. Az első lépés az, hogy beismerje magának az igazságot, amint ez megtörténik, akkor építkezhetünk tovább – magyarázza Marinko Stantić atya.

Kérdésünkre, hogy véleménye szerint mi az oka a reménytelenségnek, hol vesznek el a fiatalok, idősebbek, az atya azt mondja, a hit elvesztésével az emberek elvesztették az élet értelmét.

– A függők nem találják az élet értelmét, ezért keresik azt a kábítószerben, alkoholban, játékban. Elveszett az alap, amelyre építkezni lehet. Az ember olyan lény, aki mindenben az értelmet, az okot keresi. Feltesszük magunknak a kérdéseket: miért élünk, miért vagyok kénytelen elviselni a bizonytalanságot, a munkanélküliséget, és elveszünk ebben. Nem mindenki hasonlóan oldja meg a gondokat, nem mindenki szembesül velük, nem mindenki tudja feldolgozni a kudarcait. A külvilágban számos dolog létezik, ami hasonló, mint a függőség: van, aki munkamániás, van, aki csak márkás ruhákban képes járni. A lényeg viszont az, hogy kié vagyunk, és merre halad az életünk, nem az, hogy hogyan nézünk ki. Sokan azt mondják, hogy Tito idejében jobb volt. Volt munkánk, jól éltünk. Most isszuk meg a levét, mert az egy ateista rendszer volt. Itt veszett el az ember. A világban csak azok a közösségek küzdenek sikeresen a függőség ellen, amelyek a hitre alapoznak. Számomra nem megoldás, ha az ember metadonon él tovább, vagy más tablettán, és ahhoz, hogy jól legyen, be kell hogy vegyen egy tablettát. Számomra az az ember van jól, akinek nincs szüksége semmire, hogy jól, biztonságban érezze magát, megoldja a problémáit. Isten nem dob le injekciós tűt, hogy annak segítségével mi boldogok lehessünk. A boldogságot saját magunkban rejtette el, és nekünk onnan kell előbányászni – magyarázza Stantić atya.

A közösségben jelenleg építkezés folyik: egy konyha-ebédlő, egy kis kápolna, az emeleten pedig egy közös helyiség épül. Ezen dolgoznak a fiúk, kőművesek segítségével.

Predrag Vidakov 27 éves, jelenleg ő a közösség vezetője, a támasza a hat fiúnak, akik jelenleg a közösségben vannak, feladata pedig, hogy a jó irányba terelje őket. Célja, hogy jó példa legyen, hogy lássák, a közösséget elhagyva is lehet normális életet élni. – Nehogy azt higgyék, hogy minden rendben, amíg a közösségben vagy, de utána ugyanaz vár. Be akarom bizonyítani, hogy ez nem így van. Mindennap, magam miatt is és mások miatt is, igyekezni kell – mondja.

Frank Rudolf nyolc hónapja került a közösségbe. Ő mesélt arról, hogyan telik egy nap a Hosannában.

– 6.15-kor kelünk, fél héttől rózsafüzérünk van, aztán reggelizünk, kávézunk, nyolckor a nap megáldását követően kezdődik a munkanap, délig dolgozunk. Vannak munkacsoportok, amelyek eldöntik, hogy ki milyen munkakörben dolgozik. Pontosan nyolc hónappal ezelőtt, amikor én bejöttem, akkor kezdődött az építkezés. Nem könnyű, mert nincs gyakorlatunk benne, befejezünk egy munkafázist, és később vesszük észre, hogy hol rontottuk el. Közben tanulunk és gyakorlatot is szerzünk. Pillanatnyilag a konyhán vagyok, én főzöm az ebédet mindannyiunknak. Van mintegy húsz kötelezettségünk, mindenkinek 4-5, mivel kevesebben vagyunk. Három hónapig tart egy, amíg mindenki elsajátítja, majd kapja a következőt. Így vagyok én most a konyhán, van, aki az állatokat gondozza, van, aki takarít. Vannak személyes kötelezettségeink is, amelyek inkább lelki, szellemi jellegűek, az egyéni fejlődést segítik. Az egyéni, lelki kötelezettségek személyenként változnak. Én például azt kaptam, hogy ha észreveszem napközben magamon, hogy szórakozott vagyok, akkor annak valahogy véget vessek, és fegyelmezettebb legyek. Amennyiben ezt nem teljesítem, akkor az bizonyos megvonásokkal jár, amelyek nem büntetés jellegűek, hanem serkentőek. Ebéd után délután fél ötig tart a munka, fél ötkor fogyasztjuk a második kávét. Azt követően van egy kis szabadidő, aki megteheti, az olvas, aki elmaradt valamiben, azt végzi el, illetve saját magunkkal törődünk, beszélgetünk a testvérekkel – így szólítjuk egymást itt a közösségben. A nap végén az esti rózsafüzér után beszélgetünk, mindenki elmondja, hogyan sikerült teljesíteni a kötelezettségeit, és megbeszéljük, hogy másnap kivel fogunk beszélgetni – kettesben. A négyszemközti beszélgetésekkor elvonulunk, megbeszéljük akár a nézeteltéréseket, vagy bármit, ami a lelkünket nyomja, megosztjuk egymással.

Rudolf kérdésemre, mi volt, illetve mi a legnehezebb a számára a mai napig, a következőket mondja: – Az, hogy folyamatosan elfoglaltak vagyunk, egy pillanatra sem tudjuk elengedni magunkat, nem tudjuk lopni a napot, az egyik kötelezettség befejezése után mindig jön a következő. Nagyon sokáig, évekig éltem az ellenkezőjét. Loptam a napot, nem foglalkoztam a környezetemmel, nem érdekelt senki és semmi, saját magam se. Most egy kicsit katonás, nincs idő a lazulásra, és a lassú haladásra sem. Van egy tempó, amit kénytelenek vagyunk tartani. A szabadidő sem tévézéssel telik, hanem a szentírás olvasásával, beszélgetéssel, egymással való törődéssel. Folyamatosan ki van töltve a napunk. Ezt megszokni volt a legnehezebb. A másik, ami nagyon nehéz, hogy el vagyunk szigetelve az otthontól, a szülőktől, barátoktól. Se telefon, se levelezés. Háromhavonta van találkozó, amikor eljönnek a szülők, és egy napot együtt töltünk.

Arról, hogy mi lesz vele a program befejezését követően, nem beszéltünk.

– Még túl messze van. Még nem sikerült elszakadnom a múltamtól – mondja. Elég sokat vagyok gondolatban ott, elemezgetem. Próbálom megszokni ezt a környezetet is, néha elgondolkodom a jövőn is, de egyelőre még azzal kellene foglalkoznom, hogy itt és most hogyan tudok saját magamon segíteni, meg a többieken. Egyelőre azért vagyunk itt, hogy lelkileg megerősödjünk, hogy felkészüljünk a normális életre – mondja Rudolf.