Škofljanec András az idén lesz harmincéves. Általános iskolai osztálytársként több alkalommal is találkoztunk a közösségben töltött időszaka idején, először akkor, amikor másfél év után először tölthetett két hetet otthon. Amikor három év után sikeresen befejezte a programot, első dolga az volt, hogy körlevélben segítséget kérjen a közösség számára. Ő abban tud segíteni, hogy elmondja történetét. Kertelés nélkül, őszintén.
Rájöttél, hogy melyik volt az az időszak, pillanat, amikor a Te drogproblémáid elkezdődtek?
Fotó: Molnár Edvárd
– Rengeteget gondolkoztam ezen. A hetedik-nyolcadik osztályra nyúlik vissza a történet, az idősebb fiúk provokációja, a kis diákcsínyek, molesztálások állnak mögötte. Egy konkrét esetre emlékszem is, amikor egy idősebb fiú megsértett, és az egész iskolaudvar röhögött rajtam, provokáltak, megaláztak. Ekkor döntöttem el, hogy ezután másképp lesz. Úgy gondoltam, hogy jónak lenni nem kifizetődő dolog, hogy csak bántva, megalázva érzem magam. Persze a középiskola „jó” rossz kezdés volt. Új környezet, senki sem ismer annyira, rossz társaságba bekapcsolódni pedig nem nehéz. Csak rossz dolgokat kell tenni, ahhoz pedig nem kell sok tudás. Hétvégente füves cigivel kezdődött, mivel alapból nem olyan voltam, hogy hirtelen rossz tudok lenni, önbizalom-hiányos voltam, bátortalan, és ezt a fű hétvégente kompenzálta. Eleinte ki is töltötte az életemet, aztán mindennapos használattá vált, mert önbizalomra, jó kommunikációra mindennap szükség van.
Az első csalódásokat követően, amikor úgy érezted, jónak lenni nem éri meg, nem volt kihez fordulnod, vagy önmagad zárkóztál el?
– Én zárkóztam el. Valamiért már ekkor elkezdtem kettős életet élni. Anyukámék előtt azt játszottam, hogy minden rendben van, de bennem viszont kezdett a méreg termelődni, kerestem azt, ami erőt, tekintélyt vagy bármi mást ad, aminek köszönhetően kevésbé vagyok sebezhető. A legrosszabb az, hogy tisztában sem voltam azzal, hogy még jobban sebezhetővé váltam, és ezt magam előtt is takargattam.
Gondolom, nem egyik napról a másikra kezdtél el napi szinten marihuánát szívni, majd kemény drogokat használni.
– Természetesen, ez hónapokba telt. Hétvégenként pedig kialakult egy űr, amely kérte a biztonságot, amit állítólag a drog nyújtott. Ekkor elkezdtem diszkódrogokat fogyasztani, ezek másként töltötték ki ezt az űrt a lelkemben. Majd rövid időn belül elkezdtem a diszkódrogokat hétköznap is használni. Gyorsan kialakult a függőség. Ezt finanszírozni is kellett. Szüleim nem jómódúak, uzsonnapénzt ritkán kaptam, így elejében a nagyszüleimet vertem át, ahogy csak tudtam. Hazudtam nekik. Aztán pedig a legközelebbi ismerőseimet és barátaimat fosztottam ki. Hazugságokkal, különböző kisebb üzleti húzásokkal, telefoncserékkel és egyebekkel. Amikor ezt az űrt a gyorsdrogok sem töltötték be, társaságokat változtattam, elmentem otthonról, mert ismertem apukám álláspontját az egésszel kapcsolatban. Persze ekkor már illegális tevékenységeket is végeztem, törvényszegés is volt a számlámon, otthagytam a középiskolát. És elég gyorsan szerepet kapott az életemben a heroin.
Ekkor hány éves voltál?
– Huszonöt körül jártam. A heroin használatával nagyon gyorsan elkezdett romlani nemcsak a pszichikai és a fizikai állapotom, a társadalmi életem is. És persze a heroint finanszírozni is kell. A heroinistát úgy kell elképzelni, hogy míg az átlagos ember reggel felkel, megmosdik, fogat most, és asztalhoz ül reggelizni, addig a heroinistának (akkoriban nekem, ha aludtam és felkeltem) az első dolog, amire gondol, az az, hogy hogyan fog magának heroint szerezni: mindenáron. Amikor azt mondom, hogy mindenáron, akkor nem számít, hogy testvéren, szülőn, baráton, nagyszülőn, öreg nénin az utcán, bárkin át kell hogy tapossak, hogy megszerezzem az adagot. Ezt szó szerint kell érteni. Bármit megtettem. A realitásérzet, a lelkiismeret itt teljesen el van nyomva. Kiépítettem magamnak egy zárt világot, ahol a segítséget nem fogadtam el, halom őrültséget csináltam, magam voltam. Az űr az elején be van töltve, de nagyon gyorsan átváltott életfenntartássá, szükségletté. A drog nem érte el a hatást, bármennyit lőttem magam, csak annyit ért el, hogy funkcionálni bírtam, mint más ember. Ahhoz kellett, hogy ne lássák, hogy fájdalmaim vannak, vagy depressziós vagyok, vagy más jellegű problémám van. Nagyon gyorsan oda kerültem, hogy intravénásan is adagoltam magamnak a heroint. Intravénásan másfél évig lőttem magam, rengeteg problémám volt, elidegenedtem mindenkitől, magamtól is. Adósságaim voltak, bankoknak is, mindenkit kiforgattam, átvertem, mindenki csalódott és leírt.
Miért döntöttél mégis úgy, hogy segítséget kérsz?
– 2009 szilvesztere előtt megint törvénybe ütköző dolgot tettem. Ekkor már nagyon sokat drogoztam, szinte másfél óránként, ha csak tudtam, belőttem magam, orvosságokat is kevertem hozzá. Itt jött egy pont, amikor fel akartam adni. Aznap, amikor meghoztam a döntést, a nagymamámnál összefutottam édesapámmal véletlenül – ma már nem hiszek a véletlenekben –, és úgy gondoltam, hogy csak megemlítem, hogy feladtam, és ha van valamilyen alternatív megoldása, segítsége, mondja, mert nincs kedvem tovább élni, nem láttam a kiutat. Apukám közölte, hogy készültek erre, és hogy meg van beszélve egy informatív beszélgetés a közösség vezetőjével. Eljöttünk, egy hét kellett, hogy letisztuljak fizikailag. Apukám volt velem egy huszonnégy órát, ő vigyázott rám. 2010. január 4-én bejöttem az első munkanapra, és január 10-én beléptem a közösségbe. 2013. február 10-én pedig sikeresen befejeztem a programot.
Jelenleg Zomborban dolgozol házmesterként, ha minden igaz, ott is nyílik egy közösségi ház, amelyben te is segítenél. Ez hosszú távú cél is, segíteni azokon, akik rászorulnak?
– Szeretnék segíteni, saját tapasztalatommal és főként a mostani életemmel, azzal, hogy harcolok tovább. Be szeretném bizonyítani, hogy ez a program jó, hatásos és segít. A legmélyebb pontról, a legdepressziósabb rémálomból is fel lehet ébredni. Tudok úgy kelni, szinte mindennap úgy ébredek, hogy újból kezdem, pozitívan, reménnyel telve. Vannak nehézségek, de tudom, hogy minden nehézséget le lehet és le tudok küzdeni. Amikor befejeztem a programot, egy minőségesebb élet lett a célom. Szeretném sugallni, hogy nem szabad fontolgatni, hogy jó-e, vagy sem, hanem bízni kell abban a segítségben, ami embertársunk, családunk felől érkezik, hogy ne a saját bőrünkön tapasztaljunk. Mert ha a legmélyebbre kerül az ember, ahol én is voltam, ott nagyon vékony a határ: vagy megmaradsz, vagy nem.
