A sínbuszfesztiválon megszokott megafonos bevonulással kezdődött szerda délután a SÍN-tér Kulturális Egyesület „Múlt, alakít, ás” című kétnapos, Sziveri János munkásságát számos aspektusból vizsgáló rendezvénye a szegedi Grand Caféban. A performance-szerű előadásmódot kedvelő költőnek, az Új Symposion harmadik generációja legendás képviselőjének, a folyóirat botrányos körülmények között leváltott, 1980 és 1983 közötti főszerkesztőjének szellemét tehát már a megnyitón sikerült megidézni.
A konferencia első előadója, az eszéki és pécsi egyetemen oktató Lábadi Zsombor 2008-ban kiadott monográfiájának, A lebegés iróniájának a továbbírására vállalkozott, jórészt ideológiakritikai megjegyzésekkel kiegészítve értekezését. Sziveri (po)etikájának körvonalazására tett kísérletet, kiemelve, hogy az alulról feltörő karneváli delírium szinte minden ideologémát átitat a költőnél, kivéve az igazságot, amelynek soha sincs ironikus jelentése. Csányi Erzsébet Sziveri hermetikus zártságú líráját hasonlította össze barátja, Fenyvesi Ottó beat extrovertáltságával a verseikben megjelenő mozgásélményt megfigyelve, Bene Adrián pedig József Attila-i párhuzamokról beszélt a verszenére koncentrálva. A második blokk résztvevői a „pannóniai vagyok, és János” kijelentés mikéntjeit próbálták megfejteni: Virág Zoltán térmodulációkat és anyagmintázatokat felsorakoztatva rokonította Sziveri költészetét Vasko Popáéval, Berényi Emőke a Sziveri-féle Pannónia-kép és Jung Károly Barbaricumjának azonosságait és különbözőségeit kutatta, Bedecs László pedig sztereotip Balkán-topológiát rögtönzött. Amíg a konferencia harmadik szekciójában Faragó Kornélia a versbeszédnek a hasadásélmény vonalán vezető útját igyekezett leírni a bemért ellenállásig, addig Ladányi István a költői énbe zártságtól való szabadulásgyakorlatokat modellezte a tökéletlen érvényre jutásának megakadályozásától a szabad beszédre való törekvésig. Este Sziveri kortársai táncoltatták a kerekasztalt: egykori szerkesztőtársait, Csorba Bélát és Losoncz Alpárt, valamint budapesti (ön)száműzetésének tanúit, Géczi Jánost és Reményi József Tamást Kollár Árpád kérdezte arról, mi a véleményük a mostani írónemzedékek elképzeléseiről, amelyek Sziverit hol – nekrofilisztikusan, a viktimizálás nosztalgiájával áthatottan – kultikus pózba belemeredve, hol pedig a Sympo – Nemes Z. Márió szavával élve – „preparált halottjaként” láttatják. A kimerítő beszélgetés után Grencsó István passzívzenéjével ért véget a nap.
A konferencia csütörtöki részét Csehy Zoltánnak az egyik Sziveri-szonett, a Buzi az uszodában ambivalenciáival foglalkozó előadása nyitotta, melyben a homofóbiát politikai allegóriaként értelmezte. Szabó Gábor Sziveri János és Petri György opusának ideológiai potenciálját hasonlította össze, Németh Zoltán pedig a regionalitást kánonképző erővé téve helyezte el Sziverit a kortárs magyar irodalom hálózatában. Gaborják Ádám Sziveri-nyomokat keresett a 2000-es évek utáni fiatal költészetben, többek között Pollágh Péter és Tóbiás Krisztián lírájában, Mikola Gyöngyi az áldozat problémájáról értekezett, arra keresve a választ, hogy vajon „segít-e valaha Lázáron / az önként felvállalt lázálom?”. Fekete Vince erdélyi költő, szerkesztő, műfordító egy hajdani szakdolgozatíró töprengéseit osztotta meg a közönséggel: csaknem húsz év távlatából idézte fel Sziveriről szóló tanulmányát, és vitatkozott egyes passzusaival. Este a Jazz kocsmában az Óvszerződés keretében fiatal költők, kabai lóránt, Korpa Tamás, Krusovszky Dénes, Sopotnik Zoltán, Terék Anna beszélgettek Orcsik Roland moderálásával Sziveri-hatásiszonyról, bosszantóan jó (avagy rossz) rímekről, Jugoszlávia-mítoszokról. Fényírás zárta a programsorozatot, a Sziveri-versmintákhoz és -vetítéshez kapcsolódva felolvastak a beszélgetőkön kívül: Csehy Zoltán, Németh Zoltán, Kollár Árpád, Orcsik Roland és Szőllőssy Balázs.
És hogy valóban sikeres volt-e a „múlt, alakít, ás”? Ehhez inkább Reményi József Tamásnak, a Sziveri János művei című gyűjteményes kötet szerkesztőjének a netnaplójából ajánlok részletet: „Úgy látszik, mintha valami nosztalgiavonat masinisztája volnék. (…) Visszük körbe Sziveri Jánost, a századvég páratlan költőjét, az Új Symposion megtiport főszerkesztőjét, mint valami kegytárgyat – holott épp azt szeretnénk látni, hogy él, nagyon is élhet. Valaki, akit majdnem maga alá temetett a közelmúltjával elszámolni képtelen vajdasági kultúrharc és a magyarországi közöny meg csőlátás. De Szeged már az első nagy visszajelzése volt annak, hogy újabb nemzedékek birtokba vették (szétcincálták, magukévá sajátították) ezt az életművet. Le lehet szállni a vonatról.”
