Azt hiszem, 13 év körül voltam, amikor először találkoztam a Republic zenéjével. A tévé képernyőjéről egy csontváz alkatú kopasz ipse énekelte, hogy: „Aki hülye, az is marad”. Azokban az éveimben voltam, amikor az ember fiában forrongnak a hormonok, amikor lázadni akar mindenki és minden ellen. Ehhez pedig kiváló idegenvezető volt akkor, a nyolcvanas évek végén Feró és a Beatrice a maga kommunista- és oroszellenes, nemzeti érzelmű szövegeivel, dalaival, de sokkal inkább Cipő meg a Republic, akik a berögződött társadalmi konvenciókat, a nyárspolgári mentalitást gúnyolták ki dalaikban, hihetetlenül kifinomult iróniával. „Húzd az igát, ez a dolgod, húzd az igát, ameddig bírod”, „Milyen hülyék az emberek, a homokba fekszenek, s égetik magukat a napon”, „Nagy bajban van a barátom, nagy sz…ban van a paraszt”, és így tovább.
Cipő és csapata az egyik utolsó olyan rockzenekar volt magyar nyelvterületen, amely értéket és üzenetet adott, ráadásul eljutott a tömegekhez. Soha nem szállt a fejükbe a dicsőség, nem lettek celebek, írták a dalokat, koncerteztek, tették a dolgukat. Ő maga egy érdekes figura volt. Mértéktelen világfájdalom, szomorúság áradt minden pórusából, ritkán láthattuk mosolyogni, a színpadon is egykedvűen nyomta a műsort. Első alkalommal egy szabadkai Gólyabulin láthattam őket élőben. Ekkor felrúgták az eredeti műsorrendet, és korábban léptek színpadra, mint ahogy azt eredetileg meghirdették. Ma sem tudom, igaz-e, de akkor ott, a szabadkai Sportcsarnokban azt mondták, azért, mert a barátnője nem hozott magával útlevelet, ezért Röszkén maradt, ő pedig sietett hozzá vissza.
Később aztán eltávolodtam ettől a zenei világtól és magától a Republictól. Nehezteltem rájuk, mert miközben én tizenévesen még mindig szét akartam rúgni a világot, ők kifinomultabb, lágyabb zene irányába mozdultak el. Ma már tudom, nem volt ezzel semmi gond, csak én akkor még nem voltam felnőve hozzájuk. Pedig, az olyan dalok, mint a Kék és narancssárga, a Koncz Zsuzsának írt Ég és föld között vagy a Cseh Tamással közösen felvett Levélváltás című lemez dalai szinte azonnal a magyar összművészeti örökség részeivé váltak.
Nagyok sok esetben akkor ébredünk rá valakinek az értékére, amikor már elmegy. A Republic és az őt megszemélyesítő Cipő olyanok voltak nekem, mint a bölcs szülő. Amikor szükségünk volt rá, ott volt a közvetlen közelünkben, irányított, vezetett bennünket, aztán utunkra engedett. Pufogtunk rá, dühösek voltunk, ennek ellenére ő biztos távolságban ott volt, és jótékony mosollyal kísért bennünket. És néha-néha, mindenkitől elbújva, csendes estében, szinte titokban, elővettük a dalaikat, amelyek segítettek nekünk elbújni a világtól, elfeledni, hogy valaki bántott bennünket.
Ez volt nekem Cipő. Segített elindulni az élet köves útján, megtanított úgy lépkedni, hogy ne hasítsák fel a talpamat a metsző élességű kövek. Ő most elment, elengedte a kezemet, innentől mezítláb kell továbbmennem az úton, amely még mindig ugyanolyan rögös.
Elmentél, de a dalok itt maradnak mindörökre. Nyugodj békében, Cipő! Radics Béla, Cseh Tamás és a többiek már várnak rád.
