2024. április 23., kedd

Marasztaló

Nemrégiben a határon kívüli területekről Magyarországra vándorolt fiatalok között végeztek egy felmérést, amiben arra voltak kíváncsiak, hogy az ideiglenesen áttelepültek közül kik kötődnek leginkább szülőföldjükhöz, vagy mondjuk így, ahhoz a térséghez, ahonnan származnak. Kiderült, a Magyarországon tanuló vajdasági egyetemi hallgatóknak a legerősebb a kötődése a Délvidékhez. Nem Szerbiához, nem a Balkánhoz, hanem a Vajdasághoz.

Nyilván az, hogy ki mit szeret, ki mennyire és mihez kötődik, egyéni megítélés kérdése. Én sohasem akartam elhagyni Vajdaságot. Ennek oka sokrétű. Megpróbáltam összegezni a magam számára, hogy ha én azt mondom: Vajdaság! Szeretlek!, akkor mi minden tartozik ebbe. Melyek azok az értékek, amelyek itt marasztalnak, amelyeket számon tartok, akár tudatosan vagy tudat alatt.

Zombor a Délvidék egyik legszebb és legizgalmasabb városa. A fák városa. Zöldövezetei az egykori megyeszékhely védjegyei. Csihás Benő (1852–1893) polgármester kezdte a parkosítást, és ma több mint 7000 bogyófa áll a városban, a sok juhar, hárs és más fák mellett. A XIX. század második felében a lakosság számához viszonyítva Zombor a második helyen volt a világon – rögtön Washington után – a városban lévő fák számát tekintve. A Megyeháza tekintélyt parancsoló méreteivel jelzi, hogy Zombor úri város, még akkor is, ha a múlt megtépázta az épületeit és a történelmében is vannak fekete és szégyellnivaló foltok. És a zomboriak máig úgy is viselkednek, hogy ők az úri város lakói. Zomborinak lenni jelent valamit, ezt tapasztaltam a futó ismerősöktől egészen a közeli barátaimon át mindenkin, aki ott él, vagy oda született. Ámulatba ejtő temetője van ennek a városnak. Történelmi nagyságok sírhelyei sorakoznak ott, és erről a zomboriak gondot viselnek, mint ahogyan a maroknyi magyarság őrzi emlékeit, kultúráját a Kaszinóban, a Találkozásokkal... De Zomborról jut eszembe Herceg János, Milan Konjović, Laza Kostić meg Szenteleky Kornél is. Szeretem Zombort.

Zentát is szeretem, bár sohasem értettem meg, hogy miért olyan büszkék a helybeliek a zentaiságukra. Van a zentaiakban valami különös büszkeség. Gyakran az az érzésem, mintha a Tisza csak a zentaiaké lenne, legalábbis úgy beszélnek róla. Ha meg a városuk kerül szóba, pillanatok alatt elhitetik a hallgatóval, hogy élhető kisváros kizárólag csak az övéké. Kétségkívül gyönyörű a folyó és a hatalmas gesztenyefák a Tisza-parton. Meg itt van a dicső történelmi múlt, amikor a XVII. században világra szóló győztes csatát vívtak a törökök ellen, s ennek következtében az egész Magyarország felszabadult a török rabság alól, mégis, nekem leginkább az otthonosság jut eszbe Zentáról. Jó ott lenni, Vajdaság második legnagyobb magyar városában.

Óbecse is kedves nekem. A főteret körülvevő három templommal, a városházával, a messze földön híres zsilipjével. S itt él Skrabány Viktor festőművész, akinek a képei elbűvölnek. És itt tartják immár 46. éve a középiskolások legrangosabb vetélkedőjét, a KMV-t, ami nem más, mint a jövendő értelmiség egyik bölcsője. Káprázatos, ahogyan évtizedeken keresztül óvták a becseiek ezt a bölcsőt. S Óbecse a Than fivérek városa is.

S ha már itt tartunk Óbecsén: a közelében lévő aracsi Pusztatemplom az egyik legcsodálatosabb építmény a Délvidéken. Sok-sok évvel ezelőtt a családom megkereste a kukoricások tövében elhagyatottan álló romtemplomot. Emlékszem, elnémultunk a monumentalitása és a szépsége láttán, rabul ejtett minket az az erő, amelyet még ma is képvisel az idővel szemben. Ugyanilyen csodálatos a bácsi vagy a dombói vár, ahová valamennyiünknek el kellene látogatni, mint ahogyan Péterváradra vagy Palicsra is. Őseink keze nyomát őrzik ezek az épületek, a környezet. Befogadás kérdése, hogy magunkénak érezzük-e őket. Ha nem ismerjük meg őket, bizonyára nem.

A szabadkai városházát csodálják leginkább a legnagyobb magyar városba látogatók, a szabadkaiak nem csak csodálják, de szeretik és magukénak érzik. Jó tudni, hogy a város közepén, mint az állandóság és a szépség szimbóluma, áll egy pompás palota. A magyar szecesszió remekműve.

De milyen jó elutazni Doroszlóra, Gombosra, Bácskertesre vagy Majdánba, Rábéra. Nemcsak a látnivalók miatt, hanem mert valamennyi faluban nyitottak az emberek. Olyan tisztaságot, tisztességet tapasztaltam útjaim során, hogy rá kellett jönnöm, tulajdonképpen ez az, amit a legjobban szeretek Vajdaságban. Az embereket. Ahogyan küzdenek, ahogyan szomorkodnak vagy vigadnak és ünnepelnek.

Nemrégiben egy csodálatos napot töltöttem a martonosi fahalászokkal. Abból él a falubeliek jelentős része, hogy a Kárpátokból lezúduló vízben úszó farönköket kifogják, kiszárítják és eladják tüzelőnek. Rettenetesen nehéz munka ez. Mennyi energia, küzdés és jókedv volt ezekben az emberekben... Örömmel idézem fel a hangulatot, mert jó volt köztük lenni, érezni a természet szeretetét, titokzatos viszonyukat a Tiszához, látni az élni akarást.

Gyakran gondolok a topolyai könyvtárban megszervezett ideiglenes turkálóra is. Csakhogy ott nem használt ruhák, hanem használt könyvek között lehetett turkálni. A könyvtár kiselejtezett könyveiből vásárt csinált Náray Éva igazgatónő, s szimbolikus összegért (10 dinár) az olvasók nekifoghattak a kincsvadászatnak. Elképedve láttam, hogy munkanapon, délelőtt, fiatalok és idősek egymás után tértek be, s volt, aki perceket, más egy órát vagy még többet is eltöltött a régi könyvek között, és sugárzó arccal távozott egy régi regénnyel vagy verseskötettel. Aki ide betért, aki ezt megszervezte, az rendkívüli ember. Ez a mi Vajdaságunk. Jó tudni, hogy ilyen emberek élnek ezen a tájon.

Nekem a táj is elbűvölő, a rónaság nem nyomaszt. Szeretem a búzatáblákat, a pipacsokat, úgy ahogyan azt Penovácz Endre festőművész megörökíti, a szántásokat, a hóbuckákat, a pocsolyákat, meg a pulikat is szeretem. Elbűvölnek Szajkó István biciklijei, a finom aranyporral bevont képei, amelyeken éppúgy ismerős a kabát gyűrődése és a bicikli árnyéka, mint a szabadkai utca vagy a főtér aranysárga színe, a tétovázó galambok.

Szeretem a Tanyaszínházat. Úgy, ahogy van. Csodálom azokat, akik két hónapon keresztül dolgoznak azért, hogy elvigyék a kultúrát oda, ahová színművészek soha nem mennek. Semmivel sem helyettesíthető sem a kavillói bemutató élménye, sem bármely másik aprócska falu hangulata, amikor ott a Tanyaszínház. A vándortársulat látogatása ünnep a magyarlakta vidékeken. S ezt az ünnepet sehol, a világ egyetlen szegletében sem lehet átélni, csak itt. Vajdaság, téged ezért szeretlek.