2024. március 28., csütörtök

Megkezdődött a forradalom utolsó felvonása Kubában?

Kubában az utolsó Castro még öt évig marad hatalmon. Második elnöki mandátumának 2018-as befejeződése után a 81 éves Raúl Castro ugyanis vissza szeretne vonulni. Ahogyan ezt bátyja, a 86 éves Fidel Castro már régen megtette.

Raúl Castro 2008-ban vette át hivatalosan az állam irányítását a máig titkolt betegsége miatt háttérbe húzódott testvérétől, Fideltől, a kubai kommunista forradalom atyjaként emlegetett vezetőtől, államfőtől. Raúl azóta több gazdasági és társadalmi reform bevezetését engedélyezte, de a politikai rendszer átalakítását megtiltotta. A gazdaságban végrehajtott érdemi „kiigazításokkal” Kubában lényegesen kibővítették az egyéni vállalkozások körét. Az intézkedéstől a legfelsőbb vezetés azt várja, hogy évek múlva az ötmillió állami alkalmazottból egymillióan már a magánszektorban fognak dolgozni, illetve megélhetést biztosítani maguknak. Január derekától megszüntették a külföldi célú magánutazások 1961-ben bevezetett korlátozását is.

A változtatások ellenére Kuba továbbra is az eszményinek tartott kommunizmust építgeti, némi kapitalista toldozgatással. Az országot egy politikai tömb, a Kubai Kommunista Párt irányítja. és határoz minden fontos kérdésben; az öt évre választott parlament szerepe jelentéktelen. A legfontosabb érdemi döntéseket a legfelsőbb (kommunista) vezetők hozzák.

Az alkotmány szerint Kuba „szocialista munkásállam”. Lényegében 1959-től annak számít. Azóta, hogy a Fidel Castro vezette gerillák fegyverrel megdöntötték az Amerika-barát Fulgencio Batista korrupt rendszerét, és a magukat kommunistának gondoló vezéreik magukhoz ragadták a hatalmat.

A Kubában található amerikai vagyonok államosításnak nevezett kommunista elkobzása, elrablása miatt Washington 1960 óta szigorú gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi embargó alatt tartja a 11,5 millió lakosú szigetországot. Az Egyesült Államok addig nem hajlandó feloldani a kubai gazdaságnak – Havanna szerint – már több mint százmilliárd dollár veszteséget okozó korlátozásokat, amíg a Castro család valamelyik tagja hatalmon van.

Fidel Castro az 1959-es forradalom óta irányította Kubát egészen 2006-ig, amikor betegsége miatt lemondott, és öccsének, Raúlnak engedte át az ország vezetését; Raúl hivatalosan csak két év múlva lett Kuba elnöke, pártvezére. A minap a bábu szerepére ítélt parlament megerősítette tisztségében, s ezzel megkezdhette második ötéves elnöki mandátumát.

Az örömhír bejelentése után, Raúl Castro azonban lehűtötte a kedélyeket, csalódást okozva híveinek. Azt mondta, hogy 2018-ban, megbízatási ideje leteltével, távozik a hatalomból. Ha ígéretét beváltja, vele együtt eltűnik az egész forradalmi generáció a kubai politikából. Ez azt jelenti, hogy Raúl visszavonulásával Kubában véget ér az 1959-ben kezdődött Castro-korszak.

A Castro fivérekkel együtt az egész forradalmi generáció nyugalomba vonul. Raúl bejelentése a távozásról nem mindenkit lepett meg. Sok elemző számított a hírre. Annál nagyobb meglepetést okozott azonban az a tény, hogy első alelnökévé a viszonylag fiatal Miguel Diaz-Canelt nevezte ki a nemzetgyűlés. Az 52 éves politikusról már most az a hír járja, hogy öt év múlva valószínűleg ő veszi át Raúl helyét, vagyis ő lesz Kuba új államfője.

Diaz-Canel szintén kommunista, a kubai politika egyik feltörekvő csillagának tartják, de már a forradalom után született. A villamosmérnök végzettségű politikus a pártranglétrát végigjárva emelkedett jelenlegi tisztségébe. Korábban felsőoktatási miniszter is volt. Diaz-Canel kinevezését „különleges történelmi jelentőségűnek” minősítette a régi-új elnök, utalva arra, hogy a vezető tisztségek átadása a fiatalabb nemzedékek arra érdemes képviselőinek „fokozatosan és rendezetten” folytatódik a jövőben is. Raúl Castro szerint Kubában jelentős alkotmányos változtatásokra is számítani lehet a jövőben, amelyek olyan nagy horderejűek lesznek, hogy népszavazáson kérik ki róluk a lakosság véleményét.

Látványos és mélyreható politikai változásoktól valószínűleg nem kell tartani. A meghirdetett generációváltásnak sem célja a politikai rendszer átalakítása. Ezt Raúl meg is erősítette, amikor azt nyilatkozta: Kuba nem fordít hátat a szocializmusnak. Ellenkezőleg, vezetésével inkább oltalmazni, ápolni, tökéletesíteni fogja azt.

Miközben Kubában az államfővé és magas rangú politikai vezetővé avanzsált egykori fegyveres lázadók legjobbjai fokozatosan visszavonulnak, Latin-Amerikában azért akad még néhány ország, amely továbbra is a legfelsőbb szinten „ápolja” a baloldali gerillahagyományokat. Kuba mellett további három országnak is olyan elnöke van, aki egykor baloldali gerillaként harcolt.

A kontinens legnagyobb és legnépesebb országát, Brazíliát szintén egy volt baloldali, marxista gerilla vezeti. Dilma Roussef, aki 2011 óta áll az elnöki hivatal élén. A katonai junta idején csatlakozott a városi gerillákhoz és harcolt a rendszer ellen, amiért az 1970-es évek elején közel három évre bebörtönözték; fogvatartói többször meg is kínozták.

Dilma elnökként sem tagadta meg baloldali meggyőződését. Sőt, a piacgazdaságra alapozott politika építgetése közben a leghatározottabban támogatja a szegénység elleni harcot is.

Brazília déli szomszédjában, a parányi Uruguayban hasonló a politikai „felállás”. A régió talán legpolgáribb országának tartott Uruguay államfője, a 77 éves José Mujica szintén a városi gerilla, a Tupamaro egyik parancsnoka volt. Ezt a botlását – elfogása után – a helyi katonai diktatúra 14 év börtönnel torolta meg az 1970-es és 1980-as években. Szabadulása és 2009-es elnökké választása után is hű maradt önmagához: kerüli a fényűzést, a vagyon felhalmozását, és a vérbeli gerillákhoz hasonlóan szerényen él. Olyannyira, hogy a brit BBC közszolgálati média a világ „legszegényebb” elnökének titulálta.

Államfői fizetésének kilencven százalékát rendszeresen jótékonysági célokra adományozza; a fényűző montevideói elnöki palotába sem költözött be.

„Kissé” távolabb – a közép-amerikai Nicaragua jelenlegi elnöke – Daniel Ortega szintén komoly harci tapasztalatokat szerzett a helyi (baloldali) gerillák között, akiknek az 1970-es évek végén a vezetője is volt. Az USA által az 1980-as években szított nicaraguai belháború idején Ortega volt gerillaparancsnokot nagy többséggel választották államfővé. Akkor öt évig vezette az országot (1985-től). A polgárháború 1990-es befejezése óta sikerült neki másodszor is visszakapaszkodnia az elnöki székbe. Jelenlegi programja azonban már nem annyira harcias, mint az előző, amikor az Ortega-rendszer megbuktatására – Washington által – felbérelt lázadók ellen is harcot kellett folytatnia.

A szintén közép-amerikai Salvador is majdnem beleillik azoknak a térségbeli országoknak a „közösségébe”, amelyet a békeidőben a politikai elit csúcsára került volt gerillák alkotnak. Salvadorban csak az alelnöki posztig jutottak a gerillák, Sánchez Cerén személyében. A pedagógus végzettségű politikust ezen a (valódi) nevén azonban hiába keresné bárki is a salvadori FMLN ismert gerillavezetői között. Mégis ott volt – Leonel González álnéven.