Az utóbbi időben mind gyakrabban lehet hallani azt az általánosító megjegyzést, mely szerint a harcsa mindent megeszik, de elsősorban azokra a falatokra szakosodik, amelyekből a legtöbb van, és amihez a legkönnyebben jut hozzá. A harcsa étrendjével kapcsolatban ennél pontosabbat aligha lehet mondani. Még akkor sem, ha a megjegyzés adós marad a mivel, a mikorral, a mennyivel, a hogyannal...
A kuriózumok iránt fogékony horgászok meg a tudományos igényekkel végzett kutatások összevetésével ugyan közelebb kerülünk a lényeghez, a minden részletre kiterjedő válasszal (értsd: a pontossal) azonban örök időkre adósak maradunk magunknak. Mert nem mindig tudjuk, hogy az általunk horgászott vízben miből van a legtöbb, és azt sem, hogy a harcsa ezt milyen könnyen, vagy mennyire nehezen gyűjti be.
BÚVÁRKODÁS A HARCSAGYOMORBAN
A legismertebb és a legtöbb mintát felvonultató harcsagyomor-vallatás Vasiliu és Popescu nevéhez fűzódik, akik 1943-ban az Al-Dunán végzett kutatásaik során 2253 harcsa gyomortartalmát vizsgálták meg. A példányok felénél halat találtak, rákot harminc százalékánál, a többi húsz százaléknál rovar és egyéb állat szerepelt. Vásárhelyi István több időszakban is – 1948 és 1968 – vizsgálta a tiszai harcsák gyomortartalmát, a kutatásokat 114 darab harcsán végezte el, amelyek összsúlya 502 kiló volt; a gyomortartalom több mint hetven százalékát hal képezte. A két kutatás eredményei között tapasztalt nagy különbség azzal magyarázható, hogy Vásárhelyi kutatása négy, a román szakembereké pedig kilenc hónapig tartott folyamatosan.
Csak mellékesen mondjuk, hogy a román kutatók által fogott harcsák gyomra a hideg hónapokban sem volt üres, aminek alapján könnyelmű volna arra következtetni, hogy ez a ragadozó olyankor is sokat eszik. A hidegben is degeszre tömött harcsagyomor sokkal inkább az ilyenkor rendkívül lassú emésztés következménye, a felhalmozott táplálék feldolgozása ugyanis jócskán elhúzódik. Fábián, Molnár és Tölg 1963-ban végzett kísérletei bizonyítják, hogy ötfokos vízben a harcsa 206 óráig emészt egy táplálékadagot, huszonötfokos vízben viszont ezt húsz óra alatt – tehát tízszer gyorsabban! – elintézi.
Ide kívánkozik dr. Székely Ádám A harcsa és horgászata című 1980-ban megjelent könyve, amelyben – nem tudományos, ám magas szakmai szinten – ír a harcsagyomor tartalmáról. A szerző harcsában rendkívül gazdag vízen évtizedek alatt kifogott több száz hal gyomortartalmát vizsgálta át. Az április–májusi időszakban a gyomor kizárólag halat tartalmazott, mégpedig azokat a fajokat, amelyek éppen ívtak. Tehát óvatlanok és tömegesek voltak. A június–augusztusi időszakban viszont a gyomortartalom kilencven százalékét – a harcsák méretétől függetlenül – rák alkotta. Itt kell szólni arról, hogy a kuttyogató mellett felkínált rákra a harcsa vajmi ritkán kapott, a lóbogárra viszont annál gyakrabban. Ez a tény tehát erősen megkérdőjelezi azt a hipotézist, mely szerint a lobogár a harcsát rákra emlékezteti.
VENDÉGFALATOK A HÁZIGAZDA ASZTALÁN
A gyorslépéses ütemben ismertetett anyag célja felhívni a figyelmet arra, hogy a témával már igen komolyan foglalkoztak. De tegyük hozzá: szórványos és régen. Időközben ugyanis vizeink bizonyos – nem éppen kedvező – változásokon mentek keresztül, valamint egészen új táplálékcsoportok jelentek meg bennük. Az ismertetett kutatásoknak nem volt alkalmuk foglalkozniuk ezekkel, hiszen bizonyos falatok ezeken a tájakon akkor még ismeretlenek voltak.
Néhány évvel azt követően, hogy megjelent a Székely-könyv, felbukkant vizeinkben az amuri kagyló. Minden bizonnyal a távol-keleti halfajokkal hurcolták be a Kárpát-medencébe, ahol a lassú folyású, jól felmelegedő és sok szerves anyagot tartalmazó vizekben hamar elszaporodott. Észrevettük, hogy apadáskor igen nagy kagylók bújnak elő az iszapból, de akkor még nem tudtuk, hogy egy felesleges életformával lettünk gazdagabbak. Idővel az is észleltük, hogy nyári hőségben elpusztult kagylók úsznak a lassú árral, vagy éktelenítik állóvizeink felszínét. A nyugtalanítónak tűnő jelenség kapcsán – valami történik kagylóinkkal – tudományos körökből kiszivárgott, hogy ez nem a „mieinkkel”, hanem egy jövevénnyel történik. Tehát nem a festőkagyló és a tavi kagyló pusztult, hanem az amuri. A jövevény ugyanis nem tudott zöldágra vergődni azzal a helyi nyavalyával, amellyel szemben az őshonosak ellenállóak. Elpatkolt, a bomlás légnemű termékei pedig a felszínre hozták, mivel nagy méretű héja meglehetősen vékony és könnyű. A harcsa is felfedezte az ingyenfalatot, és ráfanyalodott. Tiszai horgászok elmondása szerint kagylópusztuláskor gyakran látni felszínre felúszó, és a lebegő kagylót begyűjtő harcsát. Amikor bekövetkezik az amuri kagyló menetrendszerű pusztulása, a harcsát más csalival kergetni – állítják – nem érdemes. Ugyanakkor ajánlatos a csalinak szánt kagylókat bizonyos ideig napon tartani, ez felfokozza illatkészletüket.
Úgyszintén újszerű, és a már említett kutatások időtartamán kívül eső a gébek elszaporodása. Mind egyedsűrűségüket, mind a fajok számát tekintve. Ezen invazív fajok első képviselője – a tartka géb – ugyan jelen volt vizeinkben a kutatások idején is, de tekintettel arra, hogy az álló- és szélvizeket lakta, a harcsa figyelmét többnyire elkerülte. Vagy a kutatók figyelmét kerülte el, hiszen kis növésű (legfeljebb hétcentis), és ritkán tömeges. A gébek második képviselője – a folyami géb – nagyjából akkor érte el tömegességét, amikor Székely Ádám könyve kikerült a nyomdából. A gébfélék egyedszáma pedig csak évtizednyivel később futott fel ugrásszerűen. Ezt követően jött a többi géb, immár hét fajuk ismert errefelé, ebből négy tömeges. Rosszul vagy sehogyan sem úszó, összenőtt hasuszonyukkal az aljzathoz tapadó halakról van szó, melyek egyedszáma helyenként elképesztő méreteket ölt, és szinte szőnyegszerűen borítja a vízfeneket. És ilyenkor jön a harcsa. Ha nem is mint porszívó, akkor mint „gébszívó”.
Az egérjárás nem tartozik az újkeletű jelenségek közé. Búzaaratás idején jelentkezik először, majd a napraforgó betekarításakos ismétlődik. Minden bizonnyal azért szakaszolt, mert a rágcsálóállomány a gabonatáblákról részben a napraforgóföldekre telepszik át, részben a folyónak megy. Az egérjárást minden harcsahorgász előszeretettel várja és ilyenkor, ha csak teheti, vízre megy, és műcsalikkal igyekszik utánozni a rágcsálók mozgását. Az egér alakú Mata wobbler – azok szerint, akik kipróbálták – ebben a műfajban felülmúlhatatlannak számít. A benfentesek mértéktartóan szellőztetett tapasztalatai szerint a szóban forgó csali szakaszolt vontatása – fuss, megállj, pihenj! – annyira eredményes, hogy a kapások hatására egyetlen idény alatt több wobblert is elnyűnek a harcsaálkapcsok. Ugyanakkor tény, hogy az egérjárás többnyire a Tiszára jellemző, míg a Duna itteni szakaszán, a folyó méreteiből kifolyólag, nem gyakori jelenség. A román kutatók pedig az erdőkkel borított hegyek között kanyargó Al-Dunán aligha találkozhattak vele.
A rovar és a lárva viszont egészen más történet. Amikor rovart mondunk, leginkább apróságokra gondolunk, melynek lárvája se nagy. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy ezek között vannak egészen megtermett darabok, és olykor hatalmas egyedszámban fordulnak elő, ami mindenképpen felkelti a harcsa figyelmét. Ráadásul rosszul úsznak, gyakran csak függeszkednek, ezért a nagybajuszú könnyen begyűjtheti őket. A jól ismert tiszavirág mellett had említsük meg az óriáscsíbort, a szegélyes csíkbogarat, a szitakötő lárvát... Mindezek húsos falatok, és ha nem is egész életüket, de annak bizonyos szakaszát vízben töltik.
idegen vizeken
A harcsa táplálkozási szokásaival kapcsolatban igen jelentősek az újabb kori katalóniai tapasztalatok. Az Ebró folyóban a harcsa tájidegen fajként ugyanis mindössze harminc-egynéhány éve van jelen. Az ottani adatok többnyire az eszéki születésű Saša Valentićtől származnak, aki ott horgászok idegenvezetőjeként dolgozik. Feljegyzései szerint karmesteri pálcája alatt eddig több mint háromezer(!) ötven kilónál súlyosabb(!) harcsát fogtak a vendéghorgászok. A harcsaóriások gyomrában csak telihold után szokott rák lenni, máskülönben kizárólag hal található benne. Hatalmas süllők, méteres angolnák, de előfordult, hogy a kifogott harcsa gyomrában még ficánkolt a termetes ponty. Ismételjük meg, hogy a tájidegen fajok – mint amilyen a harcsa Katalóniában – hajlamosak másmilyen viselkedési formát ölteni, mint őshazájukban. Táplálkozási szokásaikban pedig az dominál, mint nálunk. A harcsa ott is azt eszi, amiből sok van, és amit könnyen megfog. A katalán harcsák azért nyelnek akkora falatokat, mert ott nagyból van sok. Ide kívánkozik dr. Székely Ádámnak a nagy harcsák szelektálása ellen írt vitacikkeiben többször is elismételt tény, mely szerint az általa fogott nagy harcsákban sohasem volt haszonhal, csupán horgászatileg jelentéktelenek. Miért van katalánföldön nagyból falatból és nagy harcsából is sok, nálunk pedig mindkettőből kevés? Azért, mert mi a nagy harcsákat akkor ettük meg, amikor azok még kicsik voltak.
