2024. március 29., péntek

Ismétlődések biztonsága

Az ember reggel kinyitja a szemét, még vaksötét a szoba, szorosan a redőnyök. Kintről zúgás, mintha traktor állna a közeli kereszteződésnél, de nem, csak a hűtőház felőli hangok verődnek vissza a szembe ház tégláiról. Visszhang. A tihanyiról tanultunk is annak idején, és most Irma azt kiáltaná a térbe, hogy szeretlek, Jenő, csakhogy Jenő fejében egészen másféle hang érne fület, mondjuk éppen az ellenkezője. Itt még csak nem is a természet csalna – hanem tiszta csoda –, a táj Irma gondolatait adná vissza a kimondott szavai helyett. Hagyjuk. Az ember reggel kinyitja a szemét, a szoba vaksötét, amit az esetleg fölöttünk szétrobbanó meteor fénye sem világítana be, most nem, mert az erős redőnylécek szorosan egymáson, mindent próbált öregek fából, zörögnek, majdnem úgy, mint annak idején a vasabroncsos kocsikerék a köves rázón, mielőtt még a földútról az aszfaltra fordult. Miért jönnek ezek a hangok, ezek a képek? Menekülés? Nincs visszaút, nem is kell, jaj, csak azt ne, soha ne vissza az időben! Ha már idő: félelmetesen gyorsan múlik! A ritmus miatt, azért van ez, állítja Jenő. Mert a redőnylécekhez hasonlóan szorosra zárt a szokásrendünk is, amibe kívülről nem tud beleférkőzni semmi. Semmi, ami más, ami új. Reggeltől lefekvésig ugyanazok a mozdulatok követik egymást, de a gondolatok is, változatlanul. Rendje alakult ki a napnak, csakhogy túlságosan feszes és szigorú. A legrosszabb, amikor egy bizonyos cselekvés a tegnaphoz, az azt megelőző napokhoz kapcsol vissza, és most is arra gondolsz, amire tegnap is: hogy ismét ebben a hajolásban, pont úgy, mint a megelőző száz másik napon. Ugyanaz a perc, ugyanaz a cipő. Szakadna el legalább a fűző, hogy a gondolatot és a közben kötött masnit legalább erre az egy alkalomra fölváltsa egy bosszús sóhaj, másféle mozdulatsor! Vissza kellene menni a varrófiókhoz, ott kiborítani a mindenféle kacatot, itt inkább nem sorolom el, hogy mit, mert az egy olyan játék lenne, amit túlságosan szeretek, fölsorolás hat soron át, vagy sokkal többön. Mindenkinek van otthon ilyen kacatos fiókja, a tartalmuk csak a nemtől függőn különbözik, mert egész mással teli egy férfi fiókja a műhely vagy a garázs valahonnét kimustrált szekrényében, mint amit egy nőé tartalmaz. Többnyire mindkét nem fiókjában akad egy pár cipőfűző is, pertli, bár nem mindig az éppen szükséges, megfelelő színben, de gyalogló lábbelibe jó az is, ami akad, ideiglenesen megteszi. Aztán persze szakadásig ott marad, barnában a fehér, vagy a fekete lábbeliben a barna fűző, mert holnaptól ismét ugyanazokkal a mozdulatokkal minden, ugyanakkor, ugyanúgy. A rendszert önként megszakítani képtelenség, mert egyetlen biztonságunk, de szerencsére vagy sajnos, mindig jön valami kényszer kívülről, ami másít, gyakran inkább rossz, mint jó, mert többnyire betegség, ritkábban vendég, távolról érkező, mert a szokásos látogatók jól tudják, hogy ez a kötelező gyaloglóidő, és soha sem esnek csak úgy be az ajtón, időre jönnek, ők is mindig ugyanakkor. Maguk miatt, mert nekik is rendszer van az életükben, amitől aztán úgy fölgyorsul az idő, hogy csodálkozunk, te jó ég, megint reggel, azt veszi észre az ember, hogy megint ugyanaz a mozdulat ugyanazzal a fogkefével, ugyanaz a mosdó fölött, és ha a szem romlása fokozatos, a tükörből úgy tűnik, mintha sok-sok éve ugyanaz az arc nézne vissza, nem látszanak az egyre jobban mélyülő ráncok. Megy az élet, reggel vaksötétre ébredni, ijesztő, hogy ma is helyt kell állni. Fölkelni, ismételni mindent a tegnapokból, előröl kezdeni a játékot. Biztonság, ez a lényeg. Jön egy meteor, előbb csak fény, aztán a hangok, jobb esetben az üvegek törnek, rosszabban – képzeld el a folytatást. Üresjárat, megállapítások, hogy a macska megint megjelölte az ajtót, ez rossz, mert bűz, de a kint felejtett kerékpár megvan, ami jó. Közben a szomszéd kutya tombol a ketrecében, mert a mi macskánk kívülről nézi, csak nézi, ártatlan, szelíd nézéssel a rács másik oldaláról. A macska biztosan süket, és van annyi esze, hogy oktalanul, akármitől nem fél.