Hamlet híres monológját mindenki ismeri: Lenni vagy nem lenni? Azonban a dán királyfi ma másként rágódna: Menni vagy nem menni? Országos viszonylatban a monológ kicsit másként hangzana: Agyelszívás vagy agyfelszívás. A képlet egyszerű: egy ország amelynek briliáns agyak állnak a rendelkezésére, sikeres lesz, amelyiknek elviszik a szürkeállományát, az előbb vagy utóbb elbukik.
Szerbia sorban a negyedik az agyelszívás nemzetközi ranglétráján. A Köztársasági Statisztikai Hivatal adatai szerint jelenleg 50 ezer munkanélküli diplomása van az országnak – ugyanakkor kérdéses, hogy valóban hányan jelentkeztek a munkaközvetítőbe, és mennyien kerestek inkább külföldön munkát –, miközben az állam továbbra is olyan káderek képzésébe öli a pénzét, amelyeknek nem tud munkát ajánlani.
Köztudott, hogy a tavalyi adatok szerint a munkanélküliek száma 180 ezerrel gyarapodott, a hivatalos adatok szerint jelenleg 761 ezer regisztrált munkanélküli van Szerbiában. És ekkor nem beszéltünk azokról a személyekről, akik nem regisztráltatták magukat. Egyre nehezebb munkát találni, és a perspektíva nélküli fiatal kényszerhelyzetbe kerül. Vagy itthon marad, és patrióta lelkülettel a nincstelenség határán lebeg, vagy fogja a sátorfáját, és nekivág a nagyvilágnak. Az itthon maradtak egy része persze belép egy pártba, és reménykedik a sült galambban, egy része elmegy kőművesnek, pincérnek vagy a sarki boltban havi 15 ezerért bejelentetlenül, és elvegetál egy darabig. Hiába szeretne diplomájával munkát vállalni, mindenhol mindenkinek megvan a saját embere, vagy éppenséggel 5 éves munkatapasztalatot kérnek a munkáltatók, amit egy egyetemet éppen elhagyó fiatalnál nehezen képzelhetünk el.
Miközben az állam azon nyavalyog, hogy egyre több pályakezdő fiatal hagyja el az országot, és egyre öregebb az ország lakossága, igen elképesztő, már-már skizofrén megoldásokkal áll elő. Nemrég kapott szárnyra a hír, hogy Szerbiában egy számítástechnikai gyárban ezer mérnök kap majd munkát. Igen ám, de ennyi szakemberrel Szerbia nem rendelkezik még. A problémára gyorsan válaszoltak az illetékesek: hazahívjuk a külföldön dolgozókat. Eközben a nemzeti foglalkoztatási szolgálat sem maradt tétlen, bejelentette hogy Németországgal egyezményt írt alá, hogy 250 egészségügyi szakember, technikus és ápoló kap már áprilisban munkát több németországi szociális intézményben és kórházban. Méghozzá havi 1600 euró nettó kezdőfizetéssel, ami a német különbözeti államvizsga után sokkal nagyobb lesz. Ki is emelték, hogy Szerbiának 12 ezer munkanélküli egészségügyi szakembere van, Németországban pedig hiány van belőlük. Ha pedig egyszer a jövőben ezek a szakemberek visszatérnek Szerbiába, németországi tudással gyarapítják majd a szerb egészségügyet.
Nagyon szép elképzelés, csak elfelejtik, hogy a hazai munkáltatók, amellett, hogy a béreket figyelembe véve nem versenyképesek a külföldi munkáltatókkal, nem kínálnak perspektívát. Nincs karriertervezés, a cégek nem tudnak felmutatni egy olyan karrierutat, amely versenyezhet a külföldi lehetőségekkel. A lehetőségek hiánya miatt nincs olyan épelméjű ember, aki hazajönne. Lehet, hogy Angliában vagy Németországban kevésbé komfortos körülmények között élnek, és a napi 10 óra munka mellett gondolni sem mernek a szórakozásra, de boldogan élnek, mert jól tudják az évek múltán – ha keményen dolgoznak – előrébb léphetnek, fejlődhetnek. Van perspektívájuk, látják a karrierlétrát, amin fel tudnak kapaszkodni. Mert csakis a munka számít, és nem a párt, az eszmei hovatartozás, vagy a sógor-koma-jóbarát léte.
Természetesen nem az a baj, hogy világot látnak az emberek, tapasztalatot gyűjtenek külföldön, vagy olyan szakembereket exportálunk, amelyekből itthon Dunát rekeszthetünk. A már családot alapított, itthon alapokkal, lakással, netalán (örökölt) házzal rendelkező személy megy el külföldre – nemcsak a diplomások, hanem a kétkezi munkások, szakmunkások is, amire a személyes környezetemben is egyre több példát látok –, ami talán jó is, hiszen a megkeresett pénzt jó eséllyel itt fogja elkölteni.
A probléma viszont az, hogy az elmúlt időszakban egyre több olyan pályakezdő hagyja el az országot, aki nem tud vagy nem mer itthon banki hitelekbe bonyolódni, az országban levő folyamatokban pedig nem bízik, s mivel nincs lakása, egyre gyakoribb, hogy ilyen esetben már családot is külföldön alapít. Mivel pedig Szerbiában rövid és hosszú távon sem lát perspektívát, nem tér vissza.
