Évekig igen jó üzletet bonyolítottak le a járművek, részben pedig a különféle termelőeszközök lízingelésével foglalkozó társaságok. Mivel sok magánszemély készpénzből nem tud(ott) autót vásárolni, viszont sokallotta a bankhitel után fizetendő kamatot, lehetőséget keresett arra, hogy hozzájusson a család kedvencéhez, mégpedig úgy, hogy a törlesztés idején se kelljen nélkülöznie az autót. Erre voltak jók azok a cégek, amelyek hajlandóknak voltak az új személyautót – tulajdonképpen – használatra adni az érdekelteknek, akik az utolsó részlet befizetéséig csak élvezhették a négykerekű előnyeit (és hiányosságait), de nem nyilváníthatták tulajdonuknak, hiszen a kocsi a szóban forgó időszakig a cég vagy társaság nevén volt/van bejegyezve.
A gazdasági válság azonban őket is igen érzékenyen érintette, hiszen jószerivel egyik napról a másikra zuhanásszerűen csökkent az érdeklődés.
Szerbiában tizenhat ilyen társaság működik, és sokáig úgy tűnt, hogy legnagyobb részük kénytelen lesz feladni eddigi tevékenységét. Helyzetüket csak nehezítette a Szerb Nemzeti Bank azon rendelete, hogy a befizetéseket nem fektethették újabb üzletbe, hanem kötelesek voltak külön folyószámlán tartani. Amikor beütött a krach, a központi bank hatályon kívül helyezte ezt a rendeletet, de az érintett cégek vezetői szerint ez sem fog sokat lendíteni rajtuk. Egyes információk szerint ugyanis az emberek annyira elszegényedtek, hogy nagyjából tízezren kénytelenek voltak belátni, hogy lehetetlen vállalkozás volt kocsit lízingelni. Ezért felbontották a szerződést és a járművet visszaszolgáltatták az őket ilyen módon hitelező cégnek.
Akik már voltak hasonló helyzetben, tudják, hogy ez mekkora veszteséggel jár. Vannak azonban ennek haszonélvezői is, ugyanis a félig már kifizetett kocsit a cég áruba bocsátja. Számára a legfontosabb, hogy kihúzza belőle a pénzét, s azzal nem foglalkozik, hogy a bedőlt hitel kárvallottja rovására valaki viszonylag olcsón keveset futott, legtöbb esetben kitűnő állapotban levő autóhoz jut. Jelzésértékű azonban, hogy az emberek leginkább a 4-5 ezer eurós kocsikat keresik. A drágábbak, tehát a 8–10 ezret érők esetében a leendő vásárló inkább egy kisebb, de új jármű megvétele mellett dönt. Ezért nem meglepő, hogy elenyésző az érdeklődés az alig néhány kilométert futott, 45 000 euróba kerülő BMW iránt.
A fentebb említett tízezer ember tragédiája abban rejlik, hogy rajtuk semmilyen fogyasztóvédelmi szervezet nem tud segíteni, hiszen annak idején az üzlet lebonyolítása törvényes keretek között történt. Azért pedig „senki sem felelős”, hogy az utóbbi években egyre jobban elszegényedtünk.
