Írásunk kiindulópontja egy példabeszéd, amely Máté evangéliumában található. Íme: „Úgy lesz akkor, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készül. Összehívta szolgáit s átadta nekik vagyonát. Egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán elutazott. Aki öt talentumot kapott, menten kereskedni kezdett vele és másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Aki pedig egyet kapott, elment, gödröt ásott és elrejtette urának pénzét. Hosszú idő múlva megjött a szolgák ura és számadást tartott velük”. Nos, ketten, akik megkétszerezték a rájuk bízott értékeket (jók és hűségesek), azok dicséretben részesültek, a harmadik pedig – lustának, restnek neveztetvén – komoly feddésben részesült. A rábízott egy talentum sem maradhatott nála, azt az első személy kapta, aki immár így tizenegy talentummal rendelkezhetett. A példabeszéd értelme: aki Isten adományait hűségesen felhasználja, még többet kap, aki azonban a legcsekélyebb adományt elhanyagolja, magát az adományt is elveszíti. A bibliamagyarázat szerint az ember, aki útra kel, Jézus, aki a mennybe ment, és a tanítványait bízta meg azzal, hogy az általa megkezdett munkát folytassák itt a Földön, „ki-ki az ő ereje szerint”. Az első és a második személy jól „kereskedett” az ura pénzével, ami önállóságot, életrevalóságot és munkát feltételez. Az egy talentumos szolga viszont csődöt mondott; még az is jobb lett volna, ha a pénzváltóknak adja ki a rábízottat, „hozzon legalább valami kamatot”. A megállapítás: forgatnunk kell tehát a talentumainkat, hogy újabbakat hozzanak, ily módon növekszünk képességekben és lélekben.
Maga a példa egyértelműen világos, utalás arra, hogy a születésünkkel kapott lehetőséggel élni kell, a bennünk szunnyadó képességeket illik kibontakoztatni. Vagy ahogyan Descartes mondja jóval később: „Nem elég ugyanis, hogy valakinek jó esze legyen. A fő dolog, hogy azt jól használja…”. Két mozzanat azonban talán továbbgondolható. De a talentum (tehetség) szó helyett az elkövetkezőkben a tallér szót használjuk majd, lévén a talentum (görög eredetije talanton) ókori tömeg- és pénzegység is, s mint az érték kifejezésére szolgáló mértékegység többször felbukkan a Bibliában. (Meg hát eredetileg Máté apostol is adószedő volt.) Vizsgáljuk meg tehát a példabeszédben szereplő három személyt. (Mellesleg: egyikük sem maradt adós, egyikőjük sem adott vissza kevesebbet.) Induláskor az első öt tallérral rendelkezik, a második kettővel, a harmadik eggyel. Az első és a második szolga között a különbség ekkor három tallér. Egy év elteltével (egy talentum = kb. egy ember egy évi jövedelme) az első személy már tizenegy tallérral rendelkezik (a megduplázott tétel mellé ő kapja a harmadik személytől elvett egy tallért is), a második néggyel, közöttük a különbség tehát hét tallér. Egy újabb forduló után az első személy már huszonkét tallérral rendelkezne (megduplázná a tizenegyet), a második nyolccal (megkétszerezi a négyet) –, közöttük a különbség immár tizennégy tallér. (A harmadik természetesen marad nullán.) Némi humorral és kajánsággal akárha megállapíthatnánk, hogy Máté ezzel megvetette a kapitalizmus szilárd alapjait. Nem vitás ugyanis, hogy abba érdemes befektetni, aki legelöl jár az új javak teremtésében, példánkban a harmadik személy pedig azért maradt hoppon, mert képtelen volt a gyarapodásra. Mindazonáltal kialakul így az igen gazdagok vékony rétege, aztán a középhad, aki pedig elásta a rábízott tallért, nyilván szociális juttatásokból tengődik majd. Másfelől – mai szemmel nézve – ennek a harmadik személynek talán lehetett volna adni még egy esélyt, hogy a történtek és a tapasztalatok birtokában ő is a helyes utat válassza –, e „körülményeskedés” esetén persze a példabeszéd veszített volna világos utalásából.
Érdemes lenne úgyszintén egyszer körüljárni, az értékteremtésre sarkalló fenti példabeszédet hogyan értelmezik a jelenleg létező hét-nyolc civilizációban. Mert egyes tanok szerint mondjuk a bensőnkben lévő kincseket kell mindenekelőtt feltárnunk, mások úgy vélik, a ma embere „agyonsieti magát”, ezért „lassabban kellene sietnie”. Tény, hogy a Nyugat is kezd mindinkább szimpatizálni az úgynevezett fenntartható fejlődés gondolatával és elméletével, a feljövő nemzetekhez és kontinensekhez viszont mintha csak éppen ez idő tájt érkezett volna el Máté szövege. Egyes prognózisok szerint máris készülődőben a konfliktusok a különféle civilizációk között; amíg az egyik (kissé kényszerűségből is) az értelmes visszafogottságot előnyösítené, a másik még csak most jön lendületbe az erőforrások kiaknázását és a vagyonosodást illetően. Az értékek (igazságos) elosztása kerül tehát mindinkább előtérbe. Az emberiség „találmánya” ez ügyben mindeddig csupán: az állam és az adórendszer.
