2024. április 23., kedd

A színház nem én vagyok

László Sándor, az Újvidéki Színház leköszönő igazgatója: A fegyelmet mindig mindenkitől megköveteltem, de nem ez volt az egyetlen szempontom

Az Újvidéki Színház 39. születésnapi ünnepségén, a színpadon állva jelentette be távozását az intézmény éléről László Sándor. Az Újvidéki Színház igazgatója egészségügyi okok miatt kényszerült erre a lépésre, mandátuma ugyanis csak másfél év múlva járt volna le. A közönség állva és vastapssal köszönte meg neki mindazt, amit a színház vezetőjeként tett az elmúlt bő évtizedben. László Sándor a jövőben mindenekelőtt a vajdasági magyar színésznemzedékek nevelésének szenteli idejét, hiszen továbbra is osztályvezető tanár marad az újvidéki Művészeti Akadémián, de immár főállásban.

 Amikor tavaly nyáron a legjobb színházi menedzsernek járó díj átvételét követően megkérdeztük Öntől, miben tartja magát a legsikeresebbnek, a tanári hivatást emelte ki. Most, hogy választás elé kényszerült, nem voltak kétségei, mit válasszon: a színházat-e vagy az akadémiát?

Nem. Kitartok amellett, amit akkor mondtam. Föl se merült bennem ez a dilemma. Arról nem is beszélve, hogy ez a történet arról szól, hogy a lehető legkevesebb stresszel oldjam meg az életemet, és összehasonlíthatatlanul kevesebb stresszel – ugyanakkor több örömmel – jár az akadémiai munka, mint a színidirektori. Ráadásul az igazgatóság nem is egy életre szóló állás; nem úgy van az, hogy az embernek élete végéig igazgatónak kell lennie. Sőt, néha úgy éreztem, talán egy picit már régebb óta csinálom ezt, mint amennyi ideig ildomos lenne, vagy amennyit a jó ízlés elbír. A 2014-ben lejáró mandátumom után semmiképp se pályáztam volna újra.

 Most, hogy kényszerűen távozik, nem érzi úgy, hogy valami túlságosan hirtelen szakadt meg, hogy még nem fejezett be valamit, amibe belekezdett?

Igazából nem. Abban bízom, hogy ami eddig nem valósult meg, nem készült el, az elkészül és megvalósul a jövőben, akár nélkülem is. Néha azt gondolom, talán jó lett volna a kerek évfordulót, a színház negyvenedik évét bevárni, de másfelől meg ezt olyan sziruposnak, erőltetettnek érzem; nem vagyok biztos abban, hogy feltétlenül kerek évfordulókon kell kezdeni vagy befejezni a dolgokat. Ennek most jött el az ideje. Igaz, az évad közepén vagyunk, de azt azért tudom, hogy el fog készülni a hátramaradt két produkció júniusig. Egyébként meg nem úgy tervezek távozni, hogy veszem a kalapom és teljesen fölégetem magam mögött a hidakat.

 Több mint tíz éve áll a színház élén. Mire a legbüszkébb az eltelt évtizedre visszatekintve?

Úgy érzem, ha valamihez igazán sikerült hozzájárulnom, akkor az annak a csapatszellemnek a kialakítása, ami ebben a színházban markánsan jelen van. Hiszem azt, hogy nagyon sokszor a létünket is ennek a csapatban való gondolkodásnak köszönhettük. És amikor csapatszellemről beszélek, nemcsak a társulat tagjaira gondolok, hanem a kísérőszolgálatra, a kulisszák mögött dolgozókra is. Mert az Újvidéki Színház csapatában mindenkinek az a legfontosabb, hogy az előadás rendben legyen, hogy az utolsó zsebkendő is a helyére kerüljön. Ilyenkor mindenki félreteszi önös érdekeit, magánéleti gondjait, és csakis az előadás sikerére koncentrál. Erre nagyon büszke vagyok. Büszke vagyok arra, hogy egy fénymester, ha kell, már hajnalban reflektorokat cipel. És ez csak egy példa. Itt mindenki éjt nappallá téve képes dolgozni. Nem azt állítom, hogy mindig ujjongva: van itt is morgolódás, de a morgolódás csak a munka elvégzése után következik.

 Megkérdeztem egyik kollégájától, megpályázza-e a színház igazgatói posztját, mire ő: „Nem bolondultam meg! Ennél már nincs följebb, László Sándor alatt mindent elért ez a színház, amit el lehetett érni.” Ön is így gondolja?

Nem, és tényleg nem álszerénység beszél belőlem. Nagyon nagy tévedés volna azt gondolni, hogy én vagyok a színház. Persze, nyilván kivettem a részem a dolgokból, de velem azonosítani a színházat nagy túlzás. Előfordult az évek során, hogy nem voltam itthon akár másfél-két hónapig, mégis remekül működött a színház, észre se lehetett venni, hogy nem vagyok itthon. Ha jó munkatársakkal van körülvéve az ember, akkor megy minden, ahogy kell. Ami esetleg az én érdemem is, hogy olyan munkaszokásokat vezettem be, olyan hozzáállást igyekeztem kialakítani, ami végül elvezetett idáig. Nem egyszer tapasztaltam meg, hogy kívülről jött színházi emberek micsoda elragadtatással beszélnek a mi csapatunkról, hogy ilyen „sehol nincsen”. Hogy ilyen rövid idő alatt, ilyen fegyelmezetten és ilyen színvonalon tudnak összehozni egy-egy előadást. Hiszek abban, hogy ez továbbra is így marad, annak ellenére, hogy én távozom. Ezek a színészek, akik itt nevelődtek föl, így adják át a tudásukat, a szokásaikat az újabb generációknak.

 Ha kikéri a véleményét, mit fog tanácsolna az utódjának? Mi az, amit Ön szerint föltétlenül szem előtt kell tartania, amikor átveszi a kormánybotot?

Nem szívesen osztogatok tanácsokat, de ha valóban kíváncsi a véleményemre, mindenképpen el fogom neki mondani, hogy nem lehet a színészekkel egyformán bánni. Mindegyik egy külön világ. Míg az egyiknél célt lehet érni szép szóval, a másiknál lehet, hogy a fegyelmezés a célravezetőbb. Nagyon fontos, hogy legyen kíváncsi az egyénre, hogy figyeljen oda a színészek lelki világára, vegye tekintetbe, ha egyiknek-másiknak magánéleti problémái vannak. Félreértés ne essék, nem szeretném magam holmi angyalkának beállítani, a fegyelmet mindig mindenkitől megköveteltem, de nem ez az egyetlen szempont. Itt kell élni és nagyon kell ismerni, de legalábbis megismerni akarni a munkatársakat.