A régi, falusi hétköznapoknak elmaradhatatlan szereplője volt a kovács, napjainkban viszont már csak nagyítóval lehet rábukkanni egy-egy működő kovácsműhelyre. Sóti Gábor bácsi 82 éves, zentagunarasi kovácsmester, aki arról ismert a faluban, hogy mezőgazdasági gépeket épített.
Sóti Gábor kovácsmester (Fotó: Lakatos János)
Gábor bácsi Zentagunarason tanulta a kovácsmesterséget, inasnak Pobedára került. Itt a gazdasági birtokon dolgozott, de nem maradhatott sokáig, mert kicsit összekülönbözött az agronómussal. A fiatal kovácsinas időnként késett a munkáról, de ezt túlórával mindig pótolta, ám a késést az agronómus mégis számon kérte tőle. Gábor bácsi sem volt rest, egy alkalommal félbehagyta a parádés lovak vasalását, mert lejárt a munkaidő. Ha időben kell munkába menni, akkor időben kell hazamenni is – gondolta. A vége az lett, hogy Gábor bácsi Szenttamásra került a Zastava birtokra, ahol 5 évet dolgozott mint segéd. A mestervizsga letétele után, az 50-es években, tanyát épített a zentagunarasi határban, ahol saját műhelyt is nyitott. A munka szépen beindult, Gábor bácsi nem dolgozott drágán, a parasztkocsik meg gyakran tönkrementek, hiszen Kishegyesre szállították a kendert a kendergyárba. Jól alakult minden, amíg az adóhivatal a harmadik évben akkora adót rótt ki a fiatal kovácsmesterre, hogy kénytelen volt bezárni a műhelyét, így lett belőle földműves. Kölcsönkért pénzen vett 6 hold földet, ezt megművelte, és lassanként törlesztette a hitelt. Más idők voltak azok, ezért is történhetett meg, hogy az utolsó 2 hold föld árát 2 hold répa árából fizette ki.
A földművelés mellett Gábor bácsi a műhelyben is dolgozott, elkezdett amerikai típusú, lóvontatta ültetőgépeket gyártani. Egy kicsit módosított az eredeti konstrukción, és egy sokkal könnyebb járású gépet kapott. A dolognak híre ment, és érkeztek a megrendelések az újfajta kukoricaültető gépre. Össze is jött belőle egy kis mellékkereset, akárcsak a kalapácsos kukoricadarálóból, ugyanis ezt is gyártani kezdte. A darálóból gyárit is lehetett venni, de az túl kicsi volt. Gábor bácsi nagyobbat készített, amire természetesen volt igény.
Ekkortájt a Sóti család még kint élt a tanyán, de fensőbb szinteken úgy döntöttek, hogy azokat megszüntetik. Ezt úgy kezdték, hogy bezárták a tanyasi iskolákat.
Az idős mester megmutatja, hogyan működött a híres vályogverő gép (Fotó: Lakatos János)
- A gyerekeknek iskolába kellett járni, ezért beköltözünk a faluba – mesélte Gábor bácsi. Régi mesterétől, akitől a mesterséget tanulta, vett egy portát, és épített rá egy házat. Itt már áram is volt, így végre vehetett egy hegesztőt. Ez azért volt fontos, mert e nélkül talán nem készült volna el Gábor bácsi egyik legjelentősebb találmánya, a vályogverő gép. Akkortájt még sokan építkeztek, és kellett a vályog. Egy kézi szorítású géppel mindössze 2000 vályogot lehetett készíteni egy nap alatt. A kovácsmesternek nagyon sok munkájába került, de végül sikerült gépesítenie a folyamatot. A masina óránként 800–1000-et készített, amivel egész jó pénzt lehetett keresni. Ám, a pénz szagára megjelent Gábor bácsi régi ismerőse, az adóhivatal, és kénytelen volt a gépet átíratni egy tornyosi jó barátja nevére. Ugyanis a zentai adóhivatalban, a zentagunarasitól eltérően, úgy gondolták, hogy vályogverést nem lehet megadóztatni, mert nincs rá törvény, így a kovács és társa tovább működhettek. Sokfelé építkeztek akkor, ezért Gábor bácsiék is sokfelé mentek vályogot verni.
– Egy tégla áráért 10-et készítettünk, ezzel az árral mindenki jól járt – emlékezett vissza az idős mester. Azokba az időkben szegények voltak az emberek, a ház úgy épült, hogy összehívták a rokonságot meg a barátokat, kiverték a vályogot, és közösen felépítették a házat. Azóta a vályog és az összefogás is kiment a divatból.
Ezt a kukoricatörő- és szárvágógépet Gábor bácsi építette (Fotó: Lakatos János)
A kovácsmester másik komoly találmánya, amelyre még a szlovénok is felfigyeltek, egy kukoricakombájn volt. Az egész úgy kezdődött, hogy összeépített két talicskakereket, és esztergapaddal meghajtotta őket. Ez áthúzta a szárat, két vas pedig leszakította a csövet. A dolog működött, ezért írt egy szlovén mezőgépgyárnak, hogy készített egy újfajta kukoricaszedőt, amely szárvágásra is alkalmas. Gábor bácsi legnagyobb meglepetésére hamarosan megérkeztek a gyár képviselői, és a találmány felől érdeklődtek. Megmutatta nekik a működését, ők pedig úgy döntöttek, hogy megépítik magát a gépet. Hamarosan elkészültek a tervrajzok, és Gábor bácsit meghívták Szlovéniába, hogy megnézze, mire jutottak. Egy kis eltévedés után eljutott a gyárba, ahol megnézte a rajzokat, és megbeszélték, hogy a prototípust Zentagunarason fogják kipróbálni. A történetnek sajnos nincs folytatása, mert a 90-es évek következtek.
Gábor bácsi most 82 éves, de még dolgozik egy újfajta szárvágón. Azaz dolgozna, de már nem megy annyira a munka, annak ellenére, hogy 100 évet szeretne élni. Az idős mester szívesen megmutatná valakinek, hogy hogyan kell befejezni az új masinát, de még nem talált rá megfelelő személyt. Reméli, hogy egyszer akad jelentkező.
