2024. április 18., csütörtök

A Temerinekről

Tizenhat éve költöztem el Temerinből. Akkor 15 éves voltam – ennek tudatában írom ezt a szöveget, és ennek tudatában ajánlott ezt a szöveget olvasni: éltem ott, de azóta, amióta nem vagyok temerini, voltam (ó)becsei, vagyok szabadkai. Szögezzük le előre: nagyon sokat tanultam Temerintől, láttam jót, rosszat, még ha múló, de akkor is érdekes kapcsolataim voltak Temerinben temeriniekkel és nem temeriniekkel egyaránt.

Mostanság többet olvasok újságokban szülőfalumról, mint amennyit emberekkel beszélek róla. Amikor mégis arra kerül sor, hogy temeriniek között legyek – legyenek ők magyarok vagy szerbek, – elég világosan megpróbálják tudtomra adni, hogy azért régen sem, és ma sem vadállatok éltek, élnek ott. Ezzel tisztában vagyok, és talán többet kellene tennünk nekünk, a sajtónak is azért, hogy ez mindenki előtt világos legyen.

Általános iskolás voltam, amikor jöttek a menekültek. A település központjában éltünk. Šešelj emberei, és a különböző szabadcsapatok tagjai hétköznapi kiadásban, de „munkaruhában” is a sarki étteremben dorbézoltak naphosszat. Öcsémmel és az utca gyerekeivel – szerbekkel, magyarokkal – játszottunk, amikor odajött két ballonkabátos, az egyik megkérdezte tőlem, melyik házban lakunk. Körülbelül 10 éves lehettem. Gondolom, a gyermeteg naivitásnak engedve mutattam rá a házunkra. Azt mondta, nagyon szép. „És apukádék itthon vannak-e?” Ekkor villant ki kabátja alól a gépfegyvere.

Ezek nem helyiek voltak, de ha kettejüknek nem is, sok hasonszőrűnek költöztek oda rokonai. Azokban az években bomlott meg sok vajdasági település nemzeti összetétele, így Temeriné is. A telepesek nem tudtak beilleszkedni – szűk körökben mozogtak, jól kivehetően alakultak köréjük csoportok. Megvolt, melyik játszótér kié. Voltak olyan helyek, ahova a magyar haverjaim nem jártak, ott szerbekkel haverkodtam.

Viszonylag fiatal voltam még akkor, de emlékszem néhány hétvégi patáliára. Mindenki megpróbálta kiharcolni a helyét a nap alatt – nem csak a telepesek és az őshonosok verekedtek. A szőregi szerbek összecsaptak a járekiekkel, a 22-es Blokk megint egy másik történet volt, a Kolónián élő ismerőseinkhez tett látogatásoknak is különös „íze” volt, de a telepi magyarok sem nézték jó szemmel, amikor telepi lánynak udvarolgattam ifjú suhancként. Voltak kisebb csetepaték, amiket a felnőtté válás részeként éltem meg, de voltak olyan tömegverekedések, amik előre megtervelt forgatókönyv szerint zajlottak.

Nem emlékszem nagy letartóztatásokra. Annak ellenére, hogy a rendőrök végignézték az egészet. Úgy, ahogy ma sem látom, hogy letartóztatnák azokat a szabadkai „apuci fiait”, akik rendőri kísérettel próbálják szombat éjjel szétrúgni a Korzó kirakatait. És úgy, ahogy Szabadkán, amikor a városháza földszintjén lévő McDonald's kirakatait akarták betörni a Koszovót innen védő hazafiak, akiknek volt egy vezérük, aki átszaladgált a rohamrendőrökhöz, és rövid egyeztetés után indult a támadás, majd következtek a rendőrök, majd megint a hazafiak... A randalírozó tömeg mellől, az első emeletről néztem végig az egészet. Olyan volt, mint egy rockkoncert dühöngőjének koreográfiája, amit az együttes frontembere irányít a színpadról.

1997-ben lett 20 év után Európa-bajnok a magyar férfi vízilabda-válogatott, Kásás Tamás három góljával. Erre az akkori Jugoszlávia kettővel tudott válaszolni. De Óbecse központjában az a szerb csoport is reagált az eredményre, amely autóból sörösüvegekkel próbált megdobálni bennünket a tévés közvetítés után körülbelül fél órával, egy jó kis „magyaranyázós” szöveg kíséretében. Nem kellett megszólalni ahhoz, hogy tudják, ki a magyar.

Mindezt csak azért mondom, hogy világos legyen: ha az ember nagyon akarja, párhuzamot tud vonni számos esemény és állapot között, amelyek különböző időben és helyszínen történnek, de a szereplői nagyon hasonlóak. Ha nagyon akarnám, párhuzamot tudnék vonni mindhárom település között, ahol éltem. Mert lehetne, és számos hasonlóságot találnék. Ezért nem látom a nagy „temerinezés” okát. Ezzel az erővel „becsézhetnénk”, „szabadkázhatnánk”, stb.

Csakhogy Temerint mindig elő lehet húzni a tarsolyból, és példálózni vele, mert ugye, Temerin egyfajta lakmuszpapírja a vajdasági közhangulatnak, szinte iskolapéldája annak, hogy hogyan hatottak a '90-es évek történései a vajdasági magyarlakta településekre. Ez nem vitás, csakhogy amikor Temerinről van szó, akkor nagyon ritka az a hír, ami azzal érne véget, hogy „a rendőrség nagy erőkkel nyomoz”. Ha van is ilyen, akkor egy-két napon belül már megtalálják az elkövető(ke)t, és ezeket a rendőrségi híreket olvasva olyan érzése támadhat az embernek, hogy ezek a magyarok nem bírnak nyugton maradni. Enyhe túlzással: a szélsőséges magyarok a szélsőséges eszméikkel megtámadják a békés szerbeket. Nagy ritkán máshol is, de általában Temerinben.

Félreértés ne essék: annak, aki vétett a törvény ellen, szerintem is számolnia kell(ene) a következményekkel – nemzeti, vallási, és faji hovatartozástól függetlenül. Csakhogy ezekkel a verekedésekkel az a baj, hogy amíg azok elkövetőiről, és családjaikról szinte mindent tudunk, addig nagyon sokan vannak azok, akik büntetlenül és inkognitóban azt tesznek, amit akarnak. Vagy a temerini/újvidéki rendőrség és bíróság a leghatékonyabb az országban, vagy ezeket az incidenseket annyira átitatta a politikai hangulatteremtés, hogy már nem is lepődünk meg azon, ha időnként újabb és újabb temerini fiúk szerepelnek a hírekben.