Van ez a kis bugyuta történet. A fiú és a lány szeretik egymást, de mindenféle apróbb vagy nagyobb dolgon összevesznek. Szakítanak, de nem tudnak egymás nélkül élni. Aztán a mindenféle nehézségek és bonyodalmak után, némi külső segítséggel ugyan, de újra egymásra találnak. Mindenki boldog, mindenki mosolyog.
A történetet számtalanszor láttuk már, igaz, főleg a filmekben. Könnyed, szórakoztató, meglepetésmentes, aranyos, cuki, szép. Ilyen a Kosztolányi Dezső Színház új előadásának, a Vojágernek a története is. Mégis... ennél sokkal, de sokkal több.
A kissé hosszúra sikerült előadásban van minden: gyomorfekély, bokavillantós nadrág, kóristafiú, fura szomszéd, kutya, diszkógömb, varázslat, csalás, hazugság, őszinteség... Szóval minden, ami a mindennapjainkban is megtalálható, és minden, ami egy jó színházi előadáshoz kell. Keszég László rendező talán túl sokat is akart egyszerre. Időnként úgy éreztem, hogy egyszerre nézek két előadást. Nem azt mondom, hogy ez rossz volt, csak érdekes és szokatlan élmény.
Szóval. Van ez a Pál, Pali, Palika (Mikes Imre Elek). Elég kis szerencsétlen férfi. Fáj a gyomra, büdös a szája, ideges, félős. Van egy gyönyörű és kedves barátnője, akit szeret ugyan, de arra azért volt esze (vagy nem volt), hogy megcsalja a cintányéroslánnyal. És ez a szerencsétlen még be is vallotta! Mit várt? Hogy a barátnő majd szemet huny és mindent megbocsát? Mindegy. A lényeg, hogy Pál egy balfasz. Szerelme, Vera (Vágó Kriszta) pedig szenved. Nem tudja, mit tegyen, szakítson, vagy csalja vissza, vagy tényleg bocsásson meg neki. Verától távol áll minden gonoszság, virágos ruhában jár, énekel a madarakkal, szereti az életet, és egyszerűen csak boldog akar lenni. Lehetőleg Pállal. Hogy miért, az rejtély, de a szerelem soha nem racionális, így fogadjuk el, hogy ez a jó nő a gyomorfekélyes Pált akarja. A helyzetet tovább rontja, hogy Pál egy kórusban énekel, ahol hozzá hasonló „alfahímek” vannak. Például Géza (Mészáros Gábor), aki az anyjával él, hózentrógerrel hordja az amúgy bokavillantós nadrágját, és mindenféle testi bajára gyógyszert szed. Aztán ott van még Sahas (Kucsov Borisz), a lelki tanácsadó és jógaoktató, meg még ki tudja, mi, aki nem is annyira Vera lelkét, mint inkább testét akarja. Megmenteni. Nyilván. A méhektől és Páltól. Hát persze. Sahas egyébként buggyos selyemnadrágot hord és szereti mutogatni az izmait. Azt hiszik vége is a vicces karakterek felsorolásának? Hát nem. Pálék szomszédjában lakik ugyanis egy ijesztő (öreg)asszony (Mezei Kinga) a még ijesztőbb kutyájával (Mezei Kinga). Ők ketten így a deus ex machina több szempontból is, de erről majd később. És akkor van a fűnyíró. A GPS által vezérelt robot nemcsak a pázsitot tartja rendben, hanem folyamatosan kommentálja a körülötte történteket. Tőle tudjuk meg azt is, hogy mi az a makyo. Ez a folyamatos félelem, ez a folyamatos beszartság érzés, ami például Pál egész életét jellemzi. Kezdik már érezni, hogy a Vojáger amellett, hogy kortárs, meg persze a Kosztolányi Dezső Színházban játsszák (jelentsen ez bármit is a kategorizálás szempontjából), egyszerre pszichedelikus, science-fictionös, lányregényes és börleszkes?
Például ez az az előadás, amely bizonyítja, hogy lehet szórakoztató színházat csinálni elcsépelt poénok nélkül is, hogy lehet a színpadon szerelem és gyűlölet úgy, hogy elhiggyem, tényleg ezt érzik a szereplők, hogy a gegek nem kell, hogy kínosak legyenek, hogy a jól megválasztott díszlet és kosztüm mennyit tud hozzáadni egy előadás értékéhez. Mert igenis szükség van szórakoztató színházra, arra a típusra, amely azért elvár egy bizonyos nyitottságot, arra a típusra, amely nem szájbarágós és nem veszi hülyére a nézőt.
A deus ex machina és Babi néni. Vagyis mi köze a szomszédasszonynak ehhez az egészhez. Mindig azt reméljük, hogy oka van annak, ami történik velünk. Hogy ezt az okot valamilyen isteni entitás, a sors vagy valami más határozza-e meg, az már más kérdés. Az én egyik kedvenc mondásom például az, hogy minden okkal történik, ez az ok persze leggyakrabban az, hogy rossz döntéseket hozok. A rossz döntések következményei pedig vagy helyrehozhatók, vagy nem. Pál esetében csak isteni segítséggel oldható meg a helyzet. Ehhez köze van nyilván Babi néninek, és beszélő kutyájának, Dzsinának is, de hogy milyen módon, azt most nem árulom el. Pedig Babi néniről lenne mit mesélni. Főleg arról, hogy soha nem tudjuk meg, hány éves, de ha tetszik neki valaki, akkor ő is mindjárt inkább csak Babi, mint néni, s mint ilyen, még a hózentrógeres Gézából is előhozza a Férfit.
Happy end. Mindenki mosolyog. Meghajlás. Taps.
A félelemről és annak legyőzéséről szól tehát leginkább Vinnai András darabja. Ennél persze sokkal többről, de hogy kinek mit jelent egy Vojágeres este, azt majd mindenki beszélje meg azzal, akivel színházba ment. Szabadkának, és a magyar színjátszásnak viszont ez most egyszerre kis lépés és nagy.
(A fenti írás lapunk Kilátó mellékletében jelent meg)
