A szocializmus időszerűsítése van napjainkban napirenden Kubában. Ahogyan 2011 áprilisában a Kubai Kommunista Párt kongresszusa fogalmazott: „A szocialista tervezési rendszer továbbra is elsődleges a nemzeti gazdaság irányításában, de át kell alakítani módszertanilag, az ellenőrzés rendszerét illetően”. Ez magában foglalja a vegyes tulajdonú vállalatokat, a külföldi vállatokkal való megállapodást, a szövetkezeteket és a mezőgazdasági birtokokat egyaránt. Ez az a körülmény, amely alkalmanként reflektorfénybe állítja ezt az országot. Most ilyen körülmény, hogy vasárnap parlamenti és tartományi választások vannak Kubában. Már az is különlegessé teszi az ország választási rendszerét – amellett, hogy 16 évtől adja meg a választói jogot –, hogy az egyik utolsó ma is létező kísérlet a képviseleti demokrácia helyébe a részvételi demokrácia állítására, amivel minden újabb kori forradalom – a párizsi kommüntől az 1974. évi portugál forradalomig – próbálkozott. (A jelölteket nem a párt, még csak nem is a népfrontszerű szervezet állítja, hanem a községi jelölőbizottságok, azokat a ma már több jelölttel megválasztott községi képviselő-testületek hagyják jóvá. Az egyetlen jelölt személye nem is fontos, csak az életrajzát közlik, neki tilos külön választási kampányt folytatnia. A választásokon a részvétel 90 százalék feletti, és annak bizonyítékaként, hogy azért van választás: a szavazatok kb. 5 százaléka érvénytelen.)
Az igazán fontos körülmény azonban az, hogy Kuba sajátos formában próbálkozik a szocialista rendszer átalakításával. (Ilyen alkalom volt nemrégiben, hogy engedélyezték a külföldi utazásokat. „Kuba mint az expressz-fazék – időnként levegőt enged ki. Ha a nyomás növekszik, a szocialista hatalom kicsit kinyitja a szelepet” – írta a Süddeutsche Zeitung.) Rendszerüket különlegessé tette, hogy ellene nem indult olyan mozgalom, mint az európai utódállamokban. („Hiányzik a tiltakozási kultúrájuk” – állapította meg a világsajtó. Közben arról van szó, hogy a Szovjetuniótól tényleges segítséget kaptak: olcsóbban adta a kőolajat és a gázt, a világpiaci árnál drágábban vette a cukrot.) A Szovjetunió letűnése súlyosabb következményekkel járt, mint a rendszerváltás országaiban. (Kereskedelmük a KGST-országokkal az 1989-i mennyiségnek 7 százalékára zuhant, amelynek következtében a nemzeti jövedelem 35, a fejenkénti jövedelem 39 százalékkal csökkent.) Utána pedig sajátos módon próbálkoztak a rendszer átalakításával.
Részben azért, mert a kínai–vietnami megoldást nem választhatták, hisz ahhoz nincsenek meg a feltételeik. Részben nemcsak az egész régi vezérkar megmaradása és a reformmal kapcsolatos problémák, hanem a rendszernek a világ által kevésbé méltányolt érdemei is, a rendszer megtartása mellett szóltak. Ami a választott módszert illeti: néha már az a benyomásunk, hogy a titói módszert próbálják utánozni. Növelik a vállalatok önállóságát és a dolgozók anyagi érdekeltségét. Szabadabbá tették a magánszektort. (A közszférában és a magánszektorban alkalmazottak aránya az 1989. évi 91,8:8,2 százalékról, már 2000-ig 77,5:22,5 százalékra módosult.) Fejlesztették a turizmust, annak érdekében engedélyezték a lakások-házak bérbe adását. (Újabban évente kb. 2 millió külföldi turista látogatja meg az országot, és 1996-tól a turizmus több devizát hoz Kubának, mint a cukor.) Legújabban: azok számára, akik azt hiszik külföldön könnyebben boldogulnak engedélyezik a távozást. (Tudják, hogy hiába az útlevél, az átlag 20 dolláros havibérrel nem nagyon utazgathatnak, különben is most majd a külföld – vízummal és egyebekkel – nehezíti meg a kiutazást.)
A reform nehézségeivel kapcsolatban ott vannak azok a problémák, amelyek – az El Pais c. spanyol lap megfogalmazásában – két lépést előre, egy lépést hátra taktikára késztetik Raul Castrót, például az, hogy 500 ezer embert kell elbocsátaniuk a közszférában. Ami pedig a rendszer előnyeit jelenti: Kuba az oktatás és az egészségügy terén versenyre kelhet a világ legfejlettebb országaival. Az oktatásban: a férfiak és nők írástudása 99,7 százalékos, amivel a sokkal fejlettebb országok szintjén van. Az egészségügyben pedig akkora a fejlődés, hogy 1957-ben 1000 lakosra 10, ma már 59 orvos jut. Kuba 35 országnak ad orvosi segélyt, 78 ezer orvosa dolgozik külföldön, még Pakisztánra is jut 3000. A gyerekek orvosi ellátása tekintetében a vizsgált 161 között Kuba a nyolcadik. (Németország a 10., Franciaország a 12.) Sőt a gyermekhalandóság leküzdése tekintetében jobban áll, mint az USA: náluk ezer szülésre 5,13, az USA-ban 8,26 halva születés jut.
Nincs örök hatalom‚ – ennek az elvnek az érvényesítése növeli az érdeklődést a mostani választások iránt. Amikor sok országban, köztük a rendszerváltáson átesett néhány szovjet utódállamban, a hatalom apáról fiúra öröklődik. Sőt Európában jelentkeznek pártok, amelyek nemcsak azt hiszik örökké hatalmon maradhatnak, hanem még mindent meg is tesznek ennek érdekében. A most megválasztottaknak kell ugyanis irányítani azt a folyamatot – és kádereket adni hozzá –, amelyben megszűnik, amit gerontokráciának, a vének hatalmának mondanak, annak alapján, hogy a kormánytagok átlagéletkora 70 év és 81 éves Raul Castro is könnyen lemondhat arról, hogy 5 év múlva harmadszor is újraválasszák. Az történt ugyanis, hogy elfogadták azt az elvet, hogy a leghosszabb megbízatás bármilyen tisztségen legfeljebb tíz évig tarthat. Emlékszünk rá: Tito is a demokratizálás kísérletét azzal kezdte, hogy bevezette a két megbízatás utáni „rotációt”. (A kínaiak radikálisabbak ebben: tíz évenként az egész garnitúrát lecserélik.) Most Kuba is megpróbálkozik ezzel a módszerrel.
