2024. április 19., péntek

Belső ellentétek

A református püspökválasztás margójára

A pillanatnyi helyzet az, hogy az egyik fél szerint a református püspökválasztás eredménye végleges, a másik fél ezt nem is vitatja, hanem azt állítja, hogy még mindig nem hiteles mindaddig, amíg a Zsinati Tanács nem dönt a fellebbezésekről. A szerbiai református egyház püspökének megválasztása körül kialakult helyzetből egy dolog mindenképpen világos, mégpedig az, hogy ellentétek vannak az egyházon belül. Ezek figyelmeztetően megmutatkoztak Csete Szemesi István püspök úr két évvel korábbi újraválasztásakor és várható is volt, hogy ezek a korábbihoz hasonlóan még erőteljesebben megmutatkoznak és felszínre jutnak az új püspök megválasztásakor. Ez is történt.

Sokan azt mondják, hogy a politika is „belenyúlt” az ügybe, más szóval a történések mögött politikai okok is megbújhatnak, s ezekről Pál Károly, a bácsfeketehegyi presbitérium tagja beszélt is egyik nem régi tévéinterjújában. Lehet, hogy a politikai felhangok tovább mélyítették a lelkészek és gyülekezetek közötti szakadékokat, de az ellentétek nem kizárólag politikai eredetűek, sokkal korábbi keletűek, és az egyháznak, valamint az új püspöknek ezzel kell majd szembenéznie.

A gyülekezetek létszáma szempontjából két erős központ létezik: az egyik a bácsfeketehegyi, a másik a bácskossuthfalvi. (A két központ közötti rivalizálás korábban is létezett, és nem kevés gondot okozott.) E kettőnél kisebbek a pacséri és a torontálvásárhelyi gyülekezetek, a többi (az újvidéki, pirosi, szabadkai, maradéki, hertelendyfalvi, verbászi, szenttamási, zentai, bácsföldvári, kishegyesi...) gyülekezet szórványnak számít. A tényleges gondokról azonban legtöbbet a Református Konvent Bácsfeketehegyen, 2010 februárjában megtartott ülésén lehetett hallani (a magyar reformátusok legrangosabb összejövetelét ekkor tartották először a határokon kívül). Nagyon sok szó esett a lelkészek helyzetéről. Igencsak beszűkült ugyanis azoknak a gyülekezeteknek a száma, amelyek „tisztességes” megélhetést tudnak nyújtani lelkészüknek. (Mellékesen jegyzem meg, hogy ugyanez a helyzet a katolikus plébániák esetében is, csak az eltérő egyházfelépítés miatt tudvalevő, hogy ez kinek a feladatköre.) Bármennyire is Isten szolgáiról van tehát szó, nyilvánvaló, hogy a legalapvetőbb anyagi feltételek hiánya, akarva-akaratlanul rányomja bélyegét a munkájukra. Az alapvető gond pedig a fogyatkozó népesség, fogyatkozó lélekszám, a mind nagyobb terület, amelyet a lelkésznek el kell látnia, és a terepjárás és az utazások bizony nem kevés költséggel járnak. Természetes tehát, hogy egyáltalán nem mindegy, ki hol lelkészkedik és lelkészkedhet. Ezek sokkal inkább lehetnek a belső ellentétek mozgatói, mint a politika. A politika legfeljebb ürügy az ellentétek igazolására. Ezeknek a kérdéseknek a megoldásához aligha lesz majd szükség a megosztottságra, ha ugyanis ez az állapot folytatódik, a gondok tovább sokasodnak, akárki lesz is a püspök.

Még egy dolog említést érdemel. Ha valaki közszereplő, nyilván nem kell, hogy nap mint nap az utcán terítse asztalát, hogy mindenki beleláthasson a tányérjába. Az úgynevezett „belügyek” azonban egy bizonyos határon túl már nem belügyek, és az információ elzárása, a titkolódzás, és hasonló törekvések a kételkedők, a dolgok mögött „sokat sejtők” táborát sokasítják. Egy püspökválasztás kétségtelenül érdeklődésre számot tartó esemény, és sem a hírzárlat, sem pedig annak látványos feltörése nem vitte közelebb a résztvevőket a tényleges problémák felvázolásához és megoldási lehetőségeihez.